Ha valaki elfelejtette volna, ez a több mint 50 napja, szabálytalanul kint lévő politikai plakát emlékeztetheti, hogy tavaly október 13-án önkormányzati választást tartottak Szolnokon (is). Az más kérdés, hogy e magára hagyott hirdetés kapcsán ki mire emlékszik vagy gondol. Van, aki arra sem, hogy hol voltak plakátjai. Más meg arra nem, hogy milyen kötelességei vannak az ilyen plakátokkal. Persze, lehet, hogy ez valóban egy emlékmű. Ha igen, az őszi évfordulón majd megkoszorúzzuk.

A képen nem parkoló, hanem a Szapáry utcai buszmegálló látható. És persze nem buszok, hanem személyautók lettek megörökítve, amelyek között csak annyi a különbség, hogy az első csupán pár percre, a második néhány másodpercre, a harmadik pedig jóval hosszabb ideig várakozott ott. Szolnokon nincs már ebben semmi különös. Mondhatni, itt ez a természetes. Pár másodperccel a fotózás előtt a szabálytalankodók miatt egy csuklós busz nem fért be ebbe a megállóba. A sofőr mit tehetett? Elállta a Szapáry forgalmát. És a mögötte jövő autók? Hát így élünk mi Szolnokon.

Az építkezés alatt az emlékezés szünetel? Ez jutott eszembe a két építkezés közé szorult Damjanich-szobor környékéről. A fű ugyan le van vágva, de nem virágok, hanem szemét virít az emlékműhöz tartozó dombon, lépcsőkön, mögé pedig ne is nézzenek. Értem én, hogy most nincs szem előtt. Meg azt is tudom, hogy a szolnoki csata napja óta koszorúzni se lehetett. De az emlékmű szó nem arra utal, hogy csak bizonyos napokon emlékeztetne az a mű. Az emlékezés az építkezések alatt sem szünetel(hetne).

Szolnokon szobrokat avatunk, rombolunk, áthelyezünk, újraöntünk avagy csak róluk vitatkozunk. Közben a város egyik legrégebbi köztéri szobrának a torzója lassan, de biztosan pusztul a Belvárosi Nagytemplom tövében. A Templom utcai csonkon már egy fa is kinő. Minden városnak van Szentháromság szobra. Nekünk is. Csak ez ilyen. Ilyen szolnoki.