Mondok egy közhelyet: jó szakmunkást, mestert, szakit, szakembert – tessék választani – ma lehetetlen találni. Teszek hozzá egy másikat is: a rengeteg munkanélküli diplomás képzése helyett jobban járnánk – és sokan boldogabbak lennének -, ha inkább valódi mestereket képezne a közoktatás. És elismerem: elfogult vagyok. Sok esetből faragott tipikus történetet mesélek.
Nehezen találok egy mesternek mondott munkavállalót, aki felkeres a lakásomon. Elmondom a problémámat, és nagyjából vázolom, milyen eredményt szeretnénk elérni a közreműködésével. Az önmagát mesternek kiadó lény, ekkor először megmagyarázza, hogy amit elképzeltem, az miért nem jó, miért nem lehet megvalósítani, miért fog hülyén kinézni, és hogyan lenne sokkal egyszerűbb. Nem azt mondja, hogy ha önnek ez a kívánsága, akkor nem vállalom. Avagy vállalom, de a következő problémák lesznek, amiket ugyan meg tudok oldani, de ilyen áron. Nem! Megpróbál meggyőzni arról, hogy neki mi lenne az egyszerűbb, hogyan szokta évtizedek óta csinálni. És rábeszél. Pedig már itt kellene kirúgnom a lakásomból.
Mert mit mondanék annak a csemegepultosnak, akitől kérek tíz deka császárszalonnát, ám ahelyett, hogy leszelné, elkezdi magyarázni, miért döntök rosszul, mennyi munka neki a szalonnáig elmenni, és higgyem el, sokkal jobban járok a legócskább párizsival. Majd elegánsan rádobja a mérlegre, és beüti a legdrágább császárszalonna árát. Mit mondanék? Cifrát.
Szóval a mesternek nevezett megélhetési dolgozóval megalkuszunk. Tudja, hogy nem értek a mesterségéhez, tudom, hogy minden kompromisszum ellenére nagyjából azt fogja csinálni, amit gondol. És belekezd.
Nem a munkába. Nem! Az előtte a házban járt szakmunkások szapulásába. Mert az éppen a lakásunkban tartózkodó kisiparos mindig a szakma csúcsa, az előtte nálunk járó pedig a szakma alja. Az éppen nálunk tartózkodó szerint. Aki persze megmagyarázza, hogy az a kontár mit rontott el, miért lesz így iszonyatosan nehéz megcsinálni, amit elgondoltunk, mennyi plusz időt, energiát és pénzt fog ez felemészteni. De persze erről ő nem tehet. És én sem. A lakás viszont már kellően szét van szedve, tehát nem mondhatom az aktuális mesternek, hogy szedje a szerszámait és keresse fel az előző mestert, vitassák meg a szakmai nézeteltéréseiket, engem pedig hagyjanak békén. Pedig ezt kellene tennem.
A mesterszerű lény marad. És elvégzi a munkáját, ami a legtöbb esetben pontosan olyan, ahogy ő az elején elképzelte. Mintha nem is egy nyelvet beszéltünk volna. És persze megmagyarázza, hogy miért kellett máshogy csinálni, és miért lesz így sokkal jobb. Császárszalonnát kértem, de a legszarabb párizsi is jó annak, aki nagyon éhes.
És a vállalkozó mester már mondja is a végösszeget. Persze számla nélkül. Mert, amiben megállapodtunk, az természetesen számla nélkül volt értendő. Mert Magyarország minden üzletében nettóban, és számla nélkül értendő árakat jelölnek az árcédulák. Persze fizetek, mert utálok veszekedni, pedig ott rögtön kellene ráhívni az adóhatóságot, hisz az én házamba úgyse teszi be többé a lábát.
Leginkább azért, mert a munkájával járó szemetet mindig otthagyja. Olyan mestert még nem láttam, aki vigyázna arra, hogy a lehető legkisebb kárt okozza. Nem, a szempont az, hogy neki mi a legkényelmesebb és a leggyorsabb. Olyan mesterrel sem találkoztam, aki a munkája közben termelődő szemetet ne úgy hagyná szét a lakásban, mit vadállatok az ürüléküket az erdőben. Az pedig, hogy esetleg össze is takarítson maga után! Kizárt.
Nem tudom, ezek a mesternek látszó vademberek mit szólnának, ha a fodrász csak levágná a hajukat, de nem tenne leplet az ingükre, nem söpörné le az arcukról a levágott hajat? Fizetnének? Nem. Azt mondanák, ez így fél munka.
Szóval díjat ajánlok fel annak a mesternek, aki a jövőben azt csinálja, amit kérek, nem szidja az előző mestereket, nem néz hülyének, a lehető legkisebb kárt okozza, összetakarít maga után, és szigorúan számlára dolgozik. Mi? Hogy az angol királynő éves jövedelmét is feltehetném?