Szellem járja be Szolnokot (is). A gazdátlan, elengedett, magára hagyott, csomagolóanyagokból lett szemét szelleme. Nincs az a jól működő köztisztasági vállalat, lelkes és energiáiból kifogyhatatlan civil kezdeményezés, amely elűzhetné ezt a szellemet. A tavasz és a nyár majd csak elfedi, de köztünk marad. Mert a fejekben lévő szellemnek kellene előbb alaposan megváltoznia, hogy aztán a szemét szelleme eltűnjön... Például az utak menti bozótosokból.

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Mert a neved szolnoki koszorú? Mert a helyed négy és fél hónappal a használatod után, a veled megkoszorúzott park bokrai alatt van? Nem vigasztal, hogy ez minden évben így történik Szolnokon? És az sem, hogy a város emlékműveinek tövei tele vannak hozzád hasonló, több hete-hónapja elszáradt, méltatlan koszorúkkal? Közös szégyenünk, hogy ünnepélyesen koszorúzni tudunk, de valóban, egy-egy ünnepségen túl emléket ápolni még nem.

A saját telkén mindenki azt tárol, amit akar. Miként a füvet is akkor nyírja, amikor kedve tartja. És kísérletezhet azzal is, hogy egy használaton kívüli kisbuszt mennyi idő alatt nő be a fű. Még mindig jobb, mintha sittet vagy használt autógumit tárolna ugyanott. Nincs tehát itt semmi látnivaló. Tessék elfordított fejjel továbbhaladni! Ez Szolnok belvárosa. Itt a tulajdonnal csak jogok járnak, kötelezettségek nem. Vagy rajtam kívül mindenki vak.

Akár szép látvány is lehetne a megáradt, de még gátak között hömpölygő Tisza, ha közben a folyónak nem kellene a saját árterét takarítania, és az összegyűjtött emberi hulladékot szállítania. Látványosan teszi. De előbb-utóbb majd mindent lerak. Mások szemetét nálunk, a mi szemetünket máshol. Szemetes Tisza lett a szőkéből. Lett és marad? Amit estig kiszednek, beöntik reggelig. Mi a Tisza partján élők. Mert nincs ő Tiszájuk meg mi Tiszánk, csak közös folyó. Közös szeméttel vagy közös szőkeséggel.