Volt egyszer egy álom Szolnok új városközpontjáról. Volt ennek az álomnak egy képe, egy modern szállodáról. Aztán szétfoszlott az álom. Szolnok közepén viszont ott maradt ennek az álomnak nagyon sok nyoma és következménye. A tönkrement fényreklámmal, a pusztuló épülettel, a funkcióváltásból következő, száradó ruhákkal. Szolnok közepén járok, egyszer majd rád találok.

A fák és az emberi hülyeség az égig ér. A Tisza árterében, a Millér közelében hirdeti ezt egy jó pár évtizedes fa, amire sok-sok évvel ezelőtt szögelhették fel az első táblát, miszerint ott valahol magánterület van, ahová belépni tilos. Az a hülye fa meg képes volt nőni, és ezzel látótávolságon túlra vinni a figyelmeztetést. Megoldás? Újabb tábla. Ahogy elnézem, lassan lehet szögelni a harmadikat. Hogy csapjon az ujjára az ilyen okos ember!

Nem tudom megmondani az okát, de megszerettem a Béres József sétányon álló ledes vízállásjelző-oszlopot, ami a pontos idő mellett a valós idejű vízállást és vízhozamot is mutatta a nap 24 órájában. Lassan öt éve. Néhány hónapja azonban sötét a három különleges képernyő, amihez hasonló csak a fővárosban van. Lehet, hogy csak kivertek valahol egy biztosítékot? Nem lehetne valahogy visszakapcsolni a Tiszához sok szállal kötődő Szolnok e különlegességét?

Az egy dolog, hogy 19. század végén épült Szapáry utcai ház évtizedekig pusztulhatott Szolnok közepén. Legalább ennyire vérlázító, hogy immár harmadik hónapja követhető az épület lassú, de biztos összedőlése. Amikor a felelősöket majd megkérdezik (?), hogy mindez miként fordulhatott elő, akkor ugye a kiesett parkolási és területfoglalási díjakat, a kerítés költségeit is kiszámlázzák majd feléjük? Vagy ez a közös veszteségünk, mert hagytuk, hogy mindez a szemünk láttára történhessen.