Sajnos nincs abban semmi különös, hogy a lomtalanítás nyomai ugyanolyan lassan tűnnek el Szolnok utcáiról, mint tél végén a kidobott karácsonyfák. Mert valami későn került a ház elé. Mert széttúrták a halmokat. Mert a szállítók is belefáradtak. Mindegy is, miért. A nyomok hetekig, hónapokig állítják ki rólunk, szolnokiakról - mindannyiunkról - a szegénységi bizonyítványt.

Csak egy apró csavar. A fa úgysem szól. Jobb lenne, ha szétdobálnák a csikket meg a szemetet a fa körül? Tekinthetjük ezt recycling-nak is, hiszen ez a kukává lett konzervdoboz végezhette volna egy kukában is, aztán meg egy szeméthegy gyomrában, ahol évszázadok alatt bomlik le. Most tényleg ez a legnagyobb baj? Milyen kép? Nehogy már ez az apró doboz rondítson bele a városképbe! Tudjunk már viszonyítani! Jóvanazúgy.

Ez itt egy beázott plafon. Amivel nem az a baj, hogy hónapok óta nem volt egy rendes eső, hanem, hogy ez a plafon alig egy éve lett átadva egy sokmilliárd forintos, több évig tartó beruházás eredményeként. Az azóta szakadozó padlóborítással, vállalhatatlan mázolásokkal, fel nem takarított festésnyomokkal, és máig a munka nyomát magán viselő üvegekkel. Hol járunk? A Szolnoki Szigligeti Színház nézői folyosóin.

Korábban arról volt szó, hogy idén májusban elkezdődik a 40 éves szolnoki vasútállomás felújítása. Ráférne, de nem kezdődött el. Hacsak azt nem tekintjük felújításnak, hogy a peronokon pár hónapja világoskékre festett padokat átfestették sötétkékre. Vállalhatatlan minőségben. Van ahová nem jutott sötétkék festék, így kivillan a világos. Igaz, az összkép - sajnos - illik a pusztuló vasútállomáshoz, Szolnok egyik kapujához.