Szolnok kapuja így fogad és ezzel a képpel búcsúztat. A szolnoki vasútállomás a megvalósult Balkán. Elnézést! A posztszovjet köztársaságokat alulmúló színvonal. Nemcsak a rongálók miatt. A működtetők igénytelenséges is sokat hozzátesz.

Ősz van, és hull az elsárgult levél. Mindenki söpörjön a maga portája előtt. Modern sózás, még mielőtt leesne a hó, vagy lefagyna az utca. Gyermek foglalkoztató, mert a száraz leveleket rugdosni jó (felnőttként is). A kép hamisítvány. Jelentsük ki: fotózás helyett inkább söpörnél. De persze az is lehet, hogy megtaláltuk a szolnoki galambürülék eltüntetésének tökéletes módszerét. No söprés, no guano. További megfejtések küldhetők a kiadóba.

Nemcsak Szerencsen, de Szolnokon is volt egyszer egy cukorgyár. És talán az itteni kerítéséhez is kikerülhetne egy ilyen nem reklám tábla. Mementóul a gyárnak, ami sokaknak adott munkát, emlékül a magyar élelmiszeripar fénykorának, és azoknak a környékbeli embereknek, akik évtizedeken keresztül cukorrépát termeltek.

A Tiszaparti sétányon, a Tiszavirág-híd lábánál megtörtént a csoda. Egy piciny csemetefenyő nem akarván elpusztulni, inkább leküzdött minden akadályt, felkúszott a sötét jelzőtábla-csövön, és a fényre ért. Kibontotta ágait, a Nap felé fordult, és élvezte a szolnoki hideget. Onnan fentről, a táblaoszlop tetejéről nézett le megdöbbenve a csodálkozó szolnokiakra: "Bevettétek?!"