Korábban arról volt szó, hogy idén májusban elkezdődik a 40 éves szolnoki vasútállomás felújítása. Ráférne, de nem kezdődött el. Hacsak azt nem tekintjük felújításnak, hogy a peronokon pár hónapja világoskékre festett padokat átfestették sötétkékre. Vállalhatatlan minőségben. Van ahová nem jutott sötétkék festék, így kivillan a világos. Igaz, az összkép - sajnos - illik a pusztuló vasútállomáshoz, Szolnok egyik kapujához.

És vérlázító. Vannak kiállítások, amelyeknek olyan mélyen van a színvonala, hogy nem szabad róluk írni. Az Agórában látható Magyar rocklegendák a kétes eredetű fotóival, kisiskolásokat megszégyenítő installációival, jó ízlést sértő festményeivel, érthetetlen koncepciójával minden eddig látottat alulmúl. Ezt így ne lehet, nem szabad. Ez méltatlan a helyhez, a magyar rockzenéhez és a megidézett zenészekhez, akik csak eszközei egy elszabadult hajóágyú magamutogatásának. Kerülendő!

A Tiszaparti sétányon ülő férfialak talán a tanulást jelképezi. Egy ideje sötéten látja a jelent és a jövőt? Vagy csak elborult, mert nem tudja eldönteni: kis világunkban kire is mondhatjuk, hogy sötét?

A róla elnevezett színházunk sarkánál álló szobrának arcát valakik összekenték, kezébe használt zsebkendőt gyűrtek. Így most Szigligeti Ede maszatos orral, szakállal és hajtókával, szemetet szorongatva tekint a színházba érkezőkre, a Szolnokon járókra. Arcpakolása olyan, mint a megkötött gipsz, nem tudom, kinél lehetett ilyen kéznél. Miként azt sem értem, mi volt ebben a jó. Sem Szigligeti, sem a szobor alkotója, sem a város normálisabb része nem ezt érdemli!