Három vitrin árválkodik a félig-meddig üres Aba-Novák Kulturális Központ és a lassan-lassan épülő Agóra Terminál között. A maguk nemében XX. századi művészeti alkotásoknak is tekinthetjük őket, amelyekben a semmi - vagy a képzeletünk szüleménye - állítható ki. Ha nem emlékeznék arra, hogy ezek egykor kirakatok voltak, akkor sikítva kérdezném: ez mi? Így viszont tudom: múltunk egy érdekes emléke - porladóban.

Szolnok kapuja így fogad és ezzel a képpel búcsúztat. A szolnoki vasútállomás a megvalósult Balkán. Elnézést! A posztszovjet köztársaságokat alulmúló színvonal. Nemcsak a rongálók miatt. A működtetők igénytelenséges is sokat hozzátesz.

Már ez is elavult fotó, hiszen napról napra csökken a Tisza vízszintje. Lehet azt mondani, hogy nem tehetünk róla. Meg lehetne gondolkodni a szavazatunk ilyen értelmű használatán is. Egy cikk szerint csak júniusban annyi vizet engedtünk ki a folyóinkon keresztül az országból, amiből egy Szolnok méretű város minden vízszükségletét több száz évig lehetne fedezni. De hát mi okosak és gazdagok is vagyunk. A víz meg az úr, még akkor is, ha eltűnik.

Az évek óta pusztuló, egykori Tüdőkórház főbejárata mellett enyészik el ez a míves zászlótartó. A munkás, paraszt és értelmiségi összefogást szimbolizáló középső alkotás felett talán a poraiból mindig feltámadó, Szolnok címerállatának választott pelikánt láthatjuk. Törött szárnnyal. Ami sajnos a volt tüdőkórház előtt arra is utalhat, hogy bizony van, ami Szolnokon ma csak legenda.