A Tiszaparti sétányon ülő férfialak talán a tanulást jelképezi. Egy ideje sötéten látja a jelent és a jövőt? Vagy csak elborult, mert nem tudja eldönteni: kis világunkban kire is mondhatjuk, hogy sötét?

Három vitrin árválkodik a félig-meddig üres Aba-Novák Kulturális Központ és a lassan-lassan épülő Agóra Terminál között. A maguk nemében XX. századi művészeti alkotásoknak is tekinthetjük őket, amelyekben a semmi - vagy a képzeletünk szüleménye - állítható ki. Ha nem emlékeznék arra, hogy ezek egykor kirakatok voltak, akkor sikítva kérdezném: ez mi? Így viszont tudom: múltunk egy érdekes emléke - porladóban.

A régi rómaiak tudták. Csak nem árulták el. Nekünk. Mármint, hogy miként lehet olyan tartós utakat és hidakat építeni, amelyek 10 évnél tovább bírják. A szolnoki "százlábú" hidat ugyanis bő évtizeden belül felújították, majd garanciálisan javították, de ma nagyjából olyan, mint előtte volt. De az is lehet, hogy ez egy új egészségügyi fejlesztés. Vesekővel bajlódó betegek bringára! Párszor oda-vissza tekerés a "százlábún", és nincs szükség drága műtétre. Csak nehogy fizetni kelljen érte!

Még nincs 12 éves a Tiszavirág gyaloghídra felvezető kerékpáros rámpa, de már rosszabb állapotban van, mint a rómaiak útjai a kétezer évvel későbbi feltárások idején. De mit adtak nekünk a rómaiak? És mit hagyunk mi az utánunk jövőkre, ha egy ilyen építmény nem bírt ki 12 évet. Legalább a kivitelezők dicsőségfalára írjuk fel, hogy Szolnokon mi maradt utánuk! Ha már számonkérni nem lehet.