A Szapáry úti irodában reggel nyolckor női sikoly állított meg a munkát. A hosszú folyosó valamennyi ajtaja egyszerre vágódott ki. Az ott dolgozók először csak a félig görnyedt Editet látták irodája előtt, aki hátát az ajtajával szemközti falnak támasztva, kezével arcát takarva rázkódott. Odarohantak, és a nyitott ajtón keresztül meglátták a földön fekvő férfit, akinek feje természetellenes módon csuklott teste mellé, alatta pedig hatalmas vértócsa terpeszkedett. Az összezavarodott könyvelők egymást túlharsogva kiabáltak orvosért, de a mozdulatlan testhez senki sem lépett közelebb.

– Bassza meg, mit csinált ez az idióta – harsogta túl a megszeppent nőket az irodavezető. A beosztottjainál legalább egy fejjel magasabb férfinek komoly erőfeszítésébe került, hogy az egymásba kapaszkodó, zokogó nőket szétválasztva beléphessen az irodába. Előbb a mozdulatlan testre nézett, majd hogy kollégái ne lássák öklendezését, az ajtóval szembeni nagy ablak felé fordult. Hátra se nézve, lábával az összegyűrődött szőnyeget igazgatva, kiáltott ki a szobából. – Mindenki menjen a helyére! Gizike hívja már a mentőket!

Kihátrált a szobából, nem nézett a mozdulatlan testre. Behúzta az ajtót. A falnak támaszkodó Editet karon ragadta, és szinte bevonszolta az irodájába. Az előszobájában a kezét tördelő Gizikének még odaszólt, hogy szóljon, ha megjöttek a mentők, majd belökte az egyik fotelbe az addig rángatott asszonyt.

– Mi a franc történt, éppen ma, amikor az vezérigazgató és a pénzügyi iroda vezetőjét várjuk – üvöltötte magából kikelve. – Miért nem vigyáztál erre a szerencsétlenre, hiszen tudod, hogy az vezér protezsálta – és lehuppant a nővel szembeni fotelba. – Tudod, mennyi munkát hoztak ezek nekem? A fél irodát szélnek ereszthetem, ha elvesznek a megbízások. – Egy pillanatra elhallgatott, majd felugrott és az íróasztalához lépett. – Menj haza, pihend ki magad – mondta a nőnek, miközben rá se nézett. – A legjobb lesz, ha tőlem tudja meg a vezér – és turkálni kezdett az íróasztalán. – Micsoda balhé lesz ebből – és száját összeszorítva, füléhez emelte telefonját.

Edit lassan felállt. Ránézett a csípőre tett kézzel mobilozó főnökére, majd magára hagyta. Gizike már éppen valakinek színezte az eseményeket, fel se nézett, amikor kilépett az ajtaján. Valahogy elbotorkált a teakonyháig, ahol maga elé bámulva lehuppant az egyik székre.

– Sokszor kívántuk, hogy vinné el az ördög, de nem hittem volna, hogy így végzi – szólalt meg ugyanebben a pillanatban a kis helyiség ablakánál állva cigarettázó nő. Edit összerezzent kolléganője hangjára. – Még szerencse, hogy ma később kellett bejönnöm, nem is tudom, mi lett volna, ha én találom meg a szobánkban. Nagyon ronda volt? Igaz, már élőnek se volt valami szép fiú Zolika. Huszonnyolc éves, és micsoda igénytelen egy alak volt. – Lassan emelve kezét, a szájára csapott. – Halottról jót vagy semmit. – Elhallgatott – De kurva nagy lesz itt a csend. – És elhúzta a száját, miközben a semmibe bámuló Editet nézte.

– Mindenki tudja, hogy gyűlöltem – törte meg a két nő közé telepedett csendet Edit.

– És hányszor mondtad, hogy egyszer megölöd!