– Milyen nyolc nővel próbálni?

– Nyolc? Több, hiszen a rendező, az ügyelő és a súgó is nő. Nem akarok közhelyeket mondani, de tulajdonképpen nehéz, ugyanakkor jó is. Az egészen biztos, hogy más, mert ennyi nő másként próbál, mint amikor férfiak is vannak a darabban.

– Mit keres az egy szem férfi a nők között?

– Meghalt a felesége, a gyereke valahol távol él, szóval egyedül van, mint a kisujjam. Közben megtetszik neki az egyik nő, akinek ez a kicsit félős, normális kapcsolatra vágyó pasas sem közömbös.

– És közben megtanulnak szteppelni?

– Én nem, inkább a lányok. Mondjuk azt, hogy tánc közben ott vagyok.

– Több mint negyedszázada kezdte a pályáját Szolnokon, hogy került ide?

– A szentesi gimnáziummal elmentünk egy fesztiválra, ahol az akkori szolnoki főrendező, Paál István volt a zsűri elnöke. Ő szólt, hogyha nem vesznek fel a főiskolára, szívesen lát Szolnokon. Nagyon rendesek voltak, mert csak a harmadik rostán estem ki, de megvártak a szerződéssel. Egy gyerekdarabban léptem először színpadra, Pulchert játszottam, ami csak azért érdekes, mert ez a név aztán rám ragadt.

– Két szerepére nagyon emlékszem az első évekből. Schwajda György Ludas Matyijában a Begyűjtési előadó elvtárs volt, a 301-es parcella bolondjában pedig a kisfiú.

– A 301-esből egy mondatra nem emlékszem, csak arra, hogy Taub János zseniálisan rendezett, nagyon tudta, mit és miért akar. A Ludas Matyiban pedig csak egyetlen mondatot kaptam. Mivel nem jártam főiskolára, azok az évek számomra inkább a tanulásról szóltak.

– Schwajdát követte a Művész Színházba, aztán a Nemzetibe is. Különleges volt a kapcsolatuk?

– A mentorom volt, figyelt rám. Az utolsó pillanatig tartottuk a kapcsolatot, nyugodtan vihettem hozzá az írásaimat is. Nem segítséget kértem, csak azt, hogy mutassa meg, hol követtem el hibákat, hol szúrtam el őket.

– Mert miket ír?

– Krimiket. Ha minden jól megy, jövőre meg is jelenik az első könyvem, persze álnéven. De a Szarkaláb című gyerekdarabomat 2007-ben Szolnokon is játszották, sőt, még díjat is nyertem vele. Azt szoktam mondani, hogy inkább író vagyok, aki éppen színészettel keresi a kenyerét.

– Huszonhat éve játszik, Jászai Mari-díjas. Az írás nem inkább kikapcsolódás?

– Nagyon jól kikapcsol, ugyanakkor borzasztóan fáraszt is. Meg hát, a színház mellett nagyon nehéz csinálni. Azt szeretem, amikor reggel ötkor fel tudok kelni, és írok, mondjuk kilencig. Igaz, az borzasztó, hogy ha utána elolvassa az ember azt a pár oldalt, és rájön, hogy ki kell dobnia.

– De nem az írás miatt lett olykor hűtlen Szolnokhoz?

– Nem. A 301-esben látott meg egy francia rendező, aki 1989-ben egy évre kihívott Franciaországba. Utána meg, amikor Schwajdáék elmentek innen megalapítani a Művész Színházat, követtem őket, aztán meg a Nemzetibe is. Igaz, ott azután is maradtam, hogy ő elment. Akkor jártam a Pázmányra is.

– Miközben színész volt?

– Akkoriban nem kaptam elég feladatot, és az volt a kérdés, hogy otthon unatkozom, vagy csinálok valami értelmeset. Költségtérítéses, nappali tagozatos hallgatóként jártam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet-esztétika szakára. Rendesen, mint a többi hallgató. Igaz, a nálam vagy húsz évvel fiatalabb csoporttársaim sokáig találgatták, hogy ki lehetek valójában. Tippeltek ukrán maffiózóra, masszőrre, aztán, amikor ez már kínos volt, bevallottam, hogy színész vagyok.

– El is végezte?

– Nem, csak négy félévem van meg. Volt egy csúnya autóbalesetem, ami miatt nagyon lemaradtam a latinnal, meg a Nemzetiben is szóltak, hogy el kellene dönteni, színész vagyok vagy egyetemista. Ma már bánom, hogy abbahagytam, mert utána már a Nemzeti sem volt jó. Szerencsére Szikora János, az akkori szolnoki igazgató újra szerződtetett.

– Pedig nem is színész?

– Nem hát. Ha lenne alkalmam, vagy lehetőségem, abbahagynám.

– És mit csinálna?

– Írnék.

(Az Üvegcipő előadásán készült fotón Mészários István és Lugosi Claudia)