A Baross utcai iskola jellegzetes lépcsője előtt ünneplőbe öltözött társaság gyülekezett az augusztusi délutánon. A kosztümös hölgyek körben állva puszilgatták sorra egymást, a rövidujjú inges urak pedig ügyetlen kézmozdulattal üdvözölték az újonnan érkezőket. Még akadozott a beszélgetés. Nehéz volt felvenni az öt-tíz vagy éppen huszonöt éve elvesztett fonalat.

A vasútállomás felől, a fák alatt világoskék vászonöltönyös, vajszínű szalmakalapot viselő, ősz szakálas férfi közeledett. Nyolcvanas éveket idéző napszemüveg az orrán, szivar a szájában, és egy háború előtti barna sétapálca a kezében. A nyári szombat délutánon, a kihalt Baross utcán úgy hatott, mintha egy görög milliomosról forgatnának filmet Szolnokon, csak éppen a kamerák és a lámpák nem voltak sehol. A pocakos figura lassú léptekkel sétált, és mint egy turista az idegen városban, úgy forgatta a fejét. A sarokra érve megállt. A baljában tartott botján megtámaszkodott, jobb kezével pedig lassan kivette a szivart a szájából, és fehér füstöt fújt a forró levegőbe.

A Közgé bejárati ajtaja ugyanebben a pillanatban nyílt ki a lépcső tetején, és kilépett rajta egy vidáman mosolygó, fürge, meghatározhatatlan korú hölgy. A lépcső alján halkan beszélgető társaság hirtelen nem tudta, merre nézzen. A lépcső tetején, az épületbe invitáló egykori matektanárra, vagy a sarokról őket bámuló fura figurára. Zavarodottság támadt. Volt, aki elindult felfelé a lépcsőn, mások néhány bizonytalan lépést tettek a világoskék vászonöltönyös férfi felé. A többség azonban úgy állt, mintha valami csoda történt volna az iskola gyönyörű bauhaus lépcsőháza előtt.

– A Közgénél találkozunk. Nem ez volt az üzenet? – Szólalt meg a mediterrán temperamentumú emberekre jellemző nagy hangon a férfi, aki mintegy kérdőjelként nagyot szippantott a szivarjából. – Ha huszonöt év után én idetalálok, akkor az a minimum, hogy megismertek kispajtások. Vagy a soltvadkerti bor akadt a torkotokon?

– Ványai? – Nézett hitetlenkedve Traktor, pontosabban Trakovszky Tamás a szivarozó férfira.

– Hülye. Ványai legalább húsz éve halott – bökte oldalba mindenki Csillusa. – Vagy legalábbis eltűnt, és senki semmit nem tud róla.

– A Ványai vasággyal nem volt hatvan kiló – szögezte le határozottan Jozsó, majd feljebb tolta sok dioptriás szemüvegét. De nem azért, hogy jobban lásson. Inkább mert évtizedek óta ez volt a szokása, mielőtt valami pikírt megjegyzést tett. – Ez meg három vaságy plusz hatvan kiló.

– Viszont Ványai az egyetlen a fiúk közül, aki nincs itt – tette hozzá Anna, az osztály egykori megközelíthetetlen szépsége. Határozott léptekkel megindult a férfi felé, aki közben átjött az úttesten, és már az iskola lépcsőjénél állt.

Anna olyan közel lépett hozzá, hogy a férfi pocakja szinte hozzáért. Egyik kezével kivette a szivart az úr szájából, másikkal a fickó homlokára tolta annak napszemüvegét. Egy másodpercig nézett a férfi kék szemébe, aztán elejtette a szivart, elengedte a napszemüveget, és átölelte Ványai nyakát.

– Honnan kerültél elő huszonöt év után? – Súgta Anna a férfi fülébe.

– Bocsánatot kérni jöttem – szólalt meg erőltetett vidámsággal, de még mindig mediterrán harsánysággal Ványai Andris. – Elévültek a bűneim – hallhatta mindenki a Közgé lépcsőjénél. – Bocsánatot kell kérnem azoktól, akiket 1989-ben tönkre tettem. Egy bűnét megbánni akaró bankrabló áll előttetek.