– Átnéztem a megyei napilap 1989 karácsonya utáni számait, az országos lapokat, de még a korabeli rendőrújságot is egészen 1990 márciusáig, de semmi nyoma annak, hogy a szolnoki OTP-t kirámolták volna – hadarta Csongor, miután beült Anna mellé a terepjárójába a Közgé előtt. – Szerinted eljön?

– Beszéltem Csilluskával, aki szerzett Ványainak a hétvégére szobát a Gardenban, és ma a repülőjegyét is átíratta szerdára. A találkozó után én tettem ki a tiszaligeti szállodánál, de hogy tegnap és ma merre járt, nem tudom. Ajánlom, hogy itt legyen, mert utalnak jelek arra, hogy volt valami disznóság – válaszolta Anna nyugodt hangon. – Találtam egy csajt, aki két évvel előttünk végzett a Közgében, aztán pedig évekig dolgozott a Szapáry úti fiókban.

– Hülyeség! Anna, Ványai 200 milliós bankrablásából egy szó sem igaz. Ha valóban eltűnt volna ennyi pénz a bankból, akkor minden korabeli újság ezzel lett volna tele. Átnéztem őket. Esküszöm, a magyar sajtó egyik legszebb időszaka, amikor mindenki oknyomozott, disznóságokat keresett, és meg is írta őket. Tényleg annyi pénzről van szó, ami már hiányzott volna.

– Szerintem hiányzott is – jelentette ki a nő, majd megnyomta a dudát, hogy a gyalogosan közeledő Traktor észrevegye őket.

– Szevasztok! Jutottatok valamire? – Kérdezte az ügyvédekhez méltó eleganciával érkező férfi, miután beült Csongor mögé az autóba.

– Nincs nyoma rablásnak – jelentette ki Csongor.

– Azt én sem állítanám, hogy bankrablás volt, de valami disznóság történt azon a karácsonyán, Szolnokon – nézett hátra Anna. – Az kérdés, hogy Ványainak volt-e köze hozzá.

– Jön?

– Elvileg Szolnokon van még, Csilluska átírta a jegyét.

– Biztos? – Nézett Annára az ügyvéd.

– Én vasárnap hajnalban láttam utoljára, nem volt időm szemmel tartani. Hívjuk fel.

– Tudjátok a számát? – Kérdezte Traktor.

– Mint valami maffiózók, úgy ültök ebben a fekete terepjáróban – rántotta fel röhögve az Anna mögötti ajtót Jozsó, amivel sikerült a bent ülőkre frászt hoznia. – Valami rosszban sántikáltok, ha így összerezzentek egy ajtó nyitódására. – A többiek hidegen tekintetéből azonban érezte, nincs itt az ideje a poénoknak.

– Tudod a Ványai számát? – Kérdezte Traktor tőle.

– Mert él még?

– Jozsó, nem lehetsz ekkora barom – kiáltott fel Anna. – Elmúltál negyven, próbálj már megkomolyodni. Nem tudjuk, Szolnokon van-e még Ványai. Felhívnánk, de nincs meg a száma.

– Jól van, nem kell mindjárt leordítani a fejemet. Egyébként nem tudom a számát. Az előző kérdésemet pedig egyáltalán nem viccnek szántam.

Síri csönd telepedett a terepjárójára, miközben Jozsó sértődötten egykori iskoláját bámulta, a többiek pedig először döbbenten rá, majd egymásra, aztán ismét az utoljára érkezettre néztek. De semmi, csak néma csend.

– Jozsó! Kedves barátunk – szólalt meg hivatalos hangon Traktor, akinek látszott a fején, hogy azonnal felrobban. – Megengednél egy kérdést?

– Parancsolj – válaszolta szenvtelenül a még mindig a Közgét bámuló Jozsó.

– Miért is kérdezted azt tőlünk, hogy Ványai András, egykori osztálytársunk éle-e még? Hiszen két napja együtt ittunk a Szigonyban. Történt valami azóta?

– Gőzöm nincs róla. Nem találkoztam vele az elmúlt két napban.

– Akkor mi a frászkarikáért kérdezted, ha nem viccből? – Üvöltött Traktor.

– Mert a vasárnapi ebédnél elmeséltem Ványai sztoriját a tesóméknak meg anyáméknak. És nem tudom, melyikőjük adta tovább, de vasárnap este már volt két kellemetlen vendégem, akik róla érdeklődtek. Aztán hétfőn hajnalban visszajöttek két öregebb fickóval, és még kevésbé voltak kedvesek. Szóval, lehet, hogy közel negyedszázada volt az a bankrablás, de még ma is van, akiknek az nagyon fáj.