Az Egyetértés úton kevert le neki két emberes pofont a felbőszült motoros. Attila nem tiltakozott, talán életében először felfogta: jogosan ütik, és ha nem vesz vissza az arcából, folytatódik a megaláztatás. Amikor visszaült az autóba, aminek reflektora megvilágította a kínos jelenetet, csak annyit mondott: vigyük haza a csajokat a Széchenyire.

A visszapillantóban figyeltem, ahogy a mackós alkatú férfi visszaült az MZ nyergébe, majd elpöfögött mellettünk. Csak, amikor az apámtól kölcsönkért Lada fénycsóvájába került, akkor vettem észre, hogy nincs egyedül. Egy kisfiú ült mögötte a motoron. Döbbenten néztem Attilára, aki zavartan vihorászott égő arcát tapogatva.

– Majdnem leesett a kiskölök, ezért lett ideges a fater. Menjünk már a francba! – Sziszegte, és próbálta visszanyerni korábbi magabiztosságát.

Indítottam, megfordultam.

– Nagy pofon volt ez az élettől, de van ilyen – fordult hátra a két megszeppent csajhoz, akik nem ilyen estére számíthattak. – Nincs ezzel semmi baj, elemezni kell, hogy mi, miért történik.

Nem kevésbé voltam megszeppenve, de nem szóltam semmit. Kikanyarodtam az Egyetértés utcából, átbuktunk a vasúti aluljárón, a Münnich Ferenc körúton mentünk tovább. Semmi mást nem akartam, csak mielőbb kitenni a két ismeretlen lányt, aztán meg valahogy megszabadulni Attilától, aki tovább nyomta az önfelmentő szövegét, amiből hozzám egyre inkább csak foszlányok jutottak el.

Miért történt? Tettem fel magamban rémülten a kérdést, és kirázott a hideg. Miért, te ütődött? Mert már megint baromságot csináltál, ráadásul újra az én kontómra. Belül pufogtam, de nem mertem semmit mondani az ismét egyre magabiztosabb, önmagát nagyon jóképűnek gondoló, nálam alig két évvel idősebb srácnak. Lassan rakosgattam össze magamban az előző szűk negyedórát.

A Galéria mellett ültünk be a kocsinkba, miután sikertelenül próbáltunk bejutni az Egészségügyi farsangjára. Ahová nagyarccal indultunk csajozni, miután Attila szokásos magabiztosságával bizonygatta, őt mindenki ismeri Szolnokon, és mivel képesítés nélküli tanár, pontosabban pedagógiai asszisztens a Piros iskolában, be kell, engedjék. A hozzánk hasonló potyázóktól a lányiskola kapuját védő tanárokat persze egyáltalán nem érdekelte, kik vagyunk, hogy mit akarunk, az meg pláne. Ellentmondást nem tűrve tessékeltek el bennünket az ajtótól. Ami Attiláról azonnal lepergett, miután észrevette a kellemetlen jelenetünket végignéző két lányt. Akiknek a következő pillanatban már a legtermészetesebb módon adta elő, hogy ettől a dedós diszkótól sokkal jobb bulit tud, ráadásul autóval vagyunk, menjünk innen.

A parkolóban sem árulta el, hol is van az buli, csak kiadta a parancsot. Kanyarodjunk a színház felé! Fordítva ült be az első ülésre, kijelentve, hogy mindig így utazik, mert így nem kell hátat fordítania senkinek. Aztán a Verseghynél elkiáltotta magát, hogy balra. Elrántottam a kormányt, de nem sikerült befordulni a Magyar utcába, mert ugyanabban a pillanatban kinyílt a mellette lévő ajtó. Rémülten odanéztem, beletapostam a fékbe, de így is a járdára felugratva, pár centire a gimi régi kerítésétől álltunk meg.

Elsápadtam. Attila meg teli szájjal röhögött, hogy mekkora poén menet közben kinyitni az ajtót. Amivel csak ellenőrizni akarta, hogy vagyok-e olyan jó sofőr, mint ő, aki mindig, minden helyzetre készen áll. Kínosan vigyorogva tolattam, és ahelyett, hogy kitettem volna a kocsiból, csak nagyokat nyeltem. Vihogva figyelmeztette a hátul ülőket, hogy jobb, ha kapaszkodnak, mert kezdő gépkocsivezető a volánnál, aki a kertvárosi nagykanyarba is mazsola módjára mer csak bemenni.

Tizennyolc évesen, két ismeretlen, de csinos lánnyal a hátsó ülésen, mit tehettem? Attila előadásában végighallgattam, hogy előző szombaton miként nem haltunk meg. Mert a csúszós úton, a Százlábú híd után, ő hiába mondta, hogy nagyobb gázzal, faroltatva vegyem be a Kertvárosi kanyart, inkább fékeztem. Fékeztem, mert éreztem, hogy különben apám Ladáját a feje tetejére állítom, miközben hatan ülünk a kocsiban. A lányok kényszeredetten mosolyogtak, talán már bánták, hogy beültek hozzánk.

A Magyar utcáról az Árkádok mögött kanyarodtunk rá a Ságvárira, majd a Várkonyinál a Szántóra. Ott értük utol a motorost, akiből elsőre csak annyira emlékeztem, hogy lassabban megy nálunk, ezért meg kell előznöm. Indexeltem, Attila pedig el kezdte letekerni az ablakot, és amikor a motoros mellé értünk, artikulálatlanul kiüvöltött. Majd hangosan röhögött az újabb poénon, fuldokolva hozzátéve, hogy a haverjaival ez az egyik kedvenc szórakozásuk.

A Keskeny Jánoson vettem észre, hogy a motoros teljesen ránk ragadt. Szóltam Attilának, aki legyintett. A motoros viszont nem tágított. Mire Attila kitalálta, hogy nem minket követ, profin rázzuk le, álljak be az egyik utcába, és meglátom, a motoros továbbmegy. Miután az Egyetértés utcába a motoros is bekanyarodott, fékeztem, és számomra is meglepő határozottsággal szóltam Atillának, hogy intézze el. Beszarinak nevezett, és fickósan kiugrott az anyósülésről. Addigra a motoros is leállította az MZ-t, megkerülte a Ladánkat, így pont az első lámpák megvilágításában keverte le azt a két hatalmas pofont. Csak később jöttem rá, hogy abban a pillanatban bennem is átszakadt valami.

A csajokat az Orosz György út elején tettük ki, majd átvágtunk a Széchenyin, a laktanyáknál Rékas felé fordultam, és egyre gyorsabban repesztettünk kifelé a városból. Attila előbb nevetett, hogy ez az, bulizzunk. Aztán már csak mosolygott, majd egyre többször fordult felém kétségbeesetten. Hülye vagy? Kérdezte. Indexeltem. Befordultam a kenyérgyár felé. Mit csinálunk? Fékeztem, lehúzódtam.

– Szállja ki! – Mondtam olyan hangon, amit addig soha se hallottam magamtól, és átnyúltam fölötte, hogy kinyithassam az ajtaját. Döbbenten nézett, de nem vitatkozott. Becsapta az ajtót. Én lenyomtam a zár gombját. Indexeltem, és először az útszélén hagytam életem egyik piócáját.