Mini erőmű

Idilli kép. A hegy lábánál, a turistaút végén, az alpesi falu szélén, a csörgedező patak vize malomkereket hajt. Ránézésre olyan régit, hogy nálunk az ilyet már múzeumban mutogatnák. Elsőre nem is értettem, hogy mi célt szolgál, de aztán a mellette álló tábla mindent megmagyarázott. Nem búzát őröltek a vidéki svájciak, hanem áramot termeltek. És még büszkén ki is írták – húsz évre visszamenőleg -, hogy melyik hónapban mennyit. Miközben a műszer meg pontosan mutatta, hogy az adott pillanatban mennyi munkát végez a hegyből lefolyó víz.

Néztem, néztem a pofon egyszerű megoldást, és eszembe jutottak a magyar szélkerekek, amelyekről oly nehéz betáplálni a megtermelt áramot a monopolhelyzetbe került vállaltok rendszerébe. Néztem, néztem a környezettudatos megoldást, és sehol nem láttam egyetlen fellobogózott táblát, amin azt magyarázták volna el, hogy itt kinek a pénzéből, és kinek az épülésére történik valami egyszerű dolog. Néztem, néztem a halkan csobogó kereket és be kellett látnom, hogy Svájcban nem beszélnek a dolgokról, hanem működtetik azokat. Ott a hegy, ott a lezúduló patak, miért ne termelhetne egy kis áramot? Ki a fenét érdekel, hogy milyen pénzből valósították meg ezt a remek ötletet, és ki a fenét érdekel, hogy néhány multi mennyivel keres emiatt kevesebbet?

Becsületkassza

A miniatűr vízierőművel szemben aprócska piac. Pontosabban egyetlen magányos pult, rajta az alpesi falucska termékei: alma, lekvár, méz, gyümölcslé. Eladó persze sehol, hiszen mindenen ott az ár – svájci frankban és euróban is lehet fizetni -, és ott az aprócska kassza, ahol ott lehet hagyni a pénzt.

Most képzeljük el ugyanezt Magyarországon. Egyrészt lassan senki nem termel odahaza semmit, mert a multinál minden kapható. Ha mégis termel, és azt még maga szüretelheti le, eszébe nem jutna kirakni egy ilyen becsületkaszás asztalra. (Két évtizede Kőszegen még próbálkoztak ilyesmivel.) De tegyük fel, hogy megpróbálja, és nem is lopják el az árut, vagy a kasszát! Hát mit szólna ehhez az ÁNTSZ, az APEH, a VPOP, az önkormányzat, de tán még az Egyenlő Bánásmód Hivatala is úgy érezné, hogy hallatni kell a hangját az ügyben. Mert a hivataloknak kutya kötelességük, hogy piszlicsáré ügyek statisztikai feldolgozásával bizonyítsák létüket – magyarul cseszegessék a kisembereket -, és nem az, hogy működtessék a dolgokat. Ahogy az agyament svájciak teszik.

Bringamatrica

Persze, tudom, hogy lenne olyan dolog, ami Svájcban természetes, nálunk meg kiverné a biztosítékot. El tudják képzelni, hogy a magyar kerékpárokra adót vessenek ki? Ugye nem. Ugye ez lenne a népnyúzó kormány, a telhetetlen önkormányzat, a tolvaj politikusok legborzasztóbb ötlete.

Pedig, ha egy józan pillanatunkban belegondolunk, hogy a kerékpárutak építése sem két fillér, sőt tisztességes karbantartásuk is pénzbe kerül, mi több a normális bringatároló sem olcsó, talán elmélázhatnánk a dolgon! Miért a közösből kell ezeket is finanszírozni? Miért nem járulhatnak hozzá a bringások egy kicsivel ahhoz, hogy biztonságosan és jó körülmények között kerekezhessenek?

A baseli bringások évente megveszik a pár frankos matricát valamelyik boltban, és ezzel nemcsak arra szereznek jogot, hogy egyre bővülő, és irigylésre méltó utakon kerékpározhassanak, hanem arra is, hogy az esetleg ellopott járgányt keresse a rendőrség. Mert matrica nélkül, állítólag, még ez sem történik meg.

Valljuk be, Keletről nézve olykor érthetetlenek a svájciak!

Csak az a baj, hogy bár mi sokkal okosabbak vagyunk, náluk valahogy mégis kicsit jobban működik minden. Persze lehet, hogy csak az évszázadokon átívelő béke, meg a világmegváltó és mindenre megoldást hozó össznépi vezetők hiánya miatt van mindez.