A piac egyik legillatosabb helye az Ady Endre utca felőli bejárat közelében lévő lángosos környéke. Nyitvatartási időben legalább négy-öt ember ácsorog az ablak előtt, ahol persze nemcsak lángos, de igazi jó sültkolbász és egyéb, nem éppen könnyű csemege is kapható. A pult előtt lévő néhány asztalnál pedig olykor érdekes arcok tüntetik el a jellegzetes étkeket. Nem muszáj itt enni, de az illat elkerülhetetlen.
Ahogy a csarnok másik végén állomásozó savanyúság árusok környékén is. A látvány és a levegőbe keveredő ízek miatt itt nehéz megállni a vásárlást. Választék pedig van bőven. Legalább öt-hat árus előtt sorakoznak a hatalmas vödrök színültig a különböző uborkákkal, káposztákkal, vegyes zöldségekkel, paprikákkal, és általam már meghatározhatatlan keverékekkel. Hogy hol érdemes vásárolni? Hát valószínűleg ott, ahol a leghosszabb a sor. Most szombaton reggel, az egyik standnál két fiatal srác villámgyorsan mérte az áruját, mégis mindig sor állt előttük. Bízzunk a helyiek tapasztalatában!
Bizonyos kérdésekben persze magunkra is hagyatkozhatunk. Ránézésre meg lehet például mondani, hogy melyik stand mögött áll viszonteladó, és hol árusít őstermelő. Nézzék a kezeket! Ápolt vagy munkában meggyűrődött. Nézzék az árut! Fényes, olyan, mint a hipermarketekben, vagy kicsit olyan, mint nagyanyánk kamrájában. Lehet választani.
Ahogy elnéztem a feliratokat, az egyik legfontosabb hívó szó a magyar. Igaz, kicsit elbizonytalanodtam, amikor az egyik pulton olaszként, két sorral odébb viszont magyarként kínálták ugyanazt a hatalmas, kerek szilvát. Nem vagyok egy növénytermesztő, de gyanítom, hogy nem a hazai felirat volt az igazi. De erre mondják, hogy mindeni a piacból él.
Például az a fiatal, kifejezetten jól öltözött hölgy is, aki előtt nagy kosarakban csak tojás volt. Olyan igazi aranybarna. Az elé kirakott felirat pedig tudatta, hogy a sokak által vásárolt tojás Abonyból érkezett, sőt még azt is, hogy előző nap szedték össze őket a tyúkok alól. Azt hiszem, tojásfronton komoly lehet a verseny. Nem a sápadt ipari, fehér tojás és a valódi barna között, hanem az abonyi, a besenyszögi és a kiskunfélegyházi között.
Ehhez már szakértelem kell. És szakértőből a piacon nincs hiány. Van, aki minden standnál matat, mustrálja a kirakott árut, megjegyzéseket is motyog maga elé, de nehezen telik a kosara. Mert mindig valami jobbra vár. Aztán vannak olyanok, akik nem vacakolnak, hosszú évek tapasztalatai alapján, mindig ugyanoda mennek, és hipp-hopp, megrakják a cekkereket. Aztán vannak még a nézelődők, akik bíznak abban, hogy ezen a viszonylag kis piacon valahol jobb árat foghatnak ki. Pedig nem. Maximum szebb árut, kedvesebb kiszolgálást, jobb rábeszélőkével rendelkező eladót.
És ez utóbbiból milyen kevés van. A virágosok között hallani egy jellegzetes orgánumú fiatalembert, aki akár rádióbemondó is lehetne, és hallhatóan, szereti hallatni a hangját. Aztán volt egy tizenegy-két éves forma fiú, aki a külső soron olyan profin szólította meg a vevőket, hogy öröm volt hallgatni. Tényleg eladott. A többség némán várja a vevőket, vagy egy „tessék” felkiáltással próbálja elintézni a reklámot. Mintha mi magyarok inkább hallgatagok lennénk.
Pedig nem. A piacnak jellegzetes, kellemes alapzaja van. Duruzsolnak az emberek, rángatják a ládákat, kiskocsik zörögnek, olykor megszólal a hangosbemondó, a közelben állók családi eseményekről mesélnek.
Az érkezők és a távozók között nemcsak az üres vagy a tele kosár tesz különbséget. Nézzék az arcokat! Aki csak most jött, az általában gondterhelt, elgondolkodó, szemével pásztázó. Aki viszont végzett, elégedett és mosolyog, mert szerinte a világ a piaccal kerek.
