Senkit sem szeretnék megbántani, de úgy érzem, a történelmi hűség kedvéért néhány gondolattal fontos kiegészíteni azt az emléktáblát, amit tisztelendő módon, április 11-én helyezett ki az Árkádra a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság.
Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy örülök az Árkád Kossuth utca felőli oldalára kikerült emléktáblának. Elsősorban azért, mert a szolnokiak közös emlékezetében élénken élő katasztrófára emlékeztet, másodsorban pedig egyértelműsíti bekövetkezésének dátumát. Mert, lentebb részletezendő okokból kifolyólag, sokan úgy gondolják, hogy a régi Centrum, vagy a Centrum-sarok a hetvenes években égett le és pusztult el. Pedig nem, hanem amint azt most már emléktábla is rögzíti, a nevezetes tűzeset 1969. április 11-én történt.
Egy percig el nem vitatva a huszonöt ember, köztük hat gyerek életét megmentő hős tűzoltók érdemeit, azért számomra fájó, hogy „egy épület” megsemmisüléséről szól az emléktábla.
Szerintem ugyanis, ha már közterületen, a város múltjának egy pici szeletére emlékeztető táblát helyeznek ki, akkor az „egy épület” helyett nyugodtan kiírhatták volna a Nerfeld-palota illetve a Centrum-sarok megnevezést. Hiszen abban a 45 évvel ezelőtti tűzben az 1929-ben, Nerfeld Ferenc, sikeres helyi kereskedő által felépített Nerfeld-palota rongálódott meg, amiben átadásakor nemcsak polgári lakások voltak, de Meinl Gyula 53. magyarországi üzlete és a Fenyves áruház is. Aminél persze a mai szolnokiak sokkal jobban emlékeznek az államosítás utáni Alföld áruház, illetve Centrum elnevezésekre, ami miatt sokak számára ez a hely még mindig a Centrum-sarok.
És, ha már esküszöm az „érted vitatkozom, nem ellened” mentalitásommal belekötöttem ebbe a táblába, akkor azt is fontosnak tartom rögzíteni: 1969. április 11-én sem „egy épület”, sem a Nerfeld-palota, sem a Centrum-sarok nem semmisült meg. Maximum megrongálódott. Amire a legjobb bizonyíték, hogy a „megsemmisült” épület lakásaiban még évekig laktak, és majd csak egy bő félévtized múlva kezdték el lebontani. Véleményem szerint nem azért, mert menthetetlen volt. Hanem mert a korabeli városvezetés az ilyen és hasonló régi épületek kiváltásában – lásd Nemzeti Szálló -, átalakításában – lásd Kintzler-ház -, elpusztításában – lásd Steiner-ház – látta a városfejlesztés követendő irányát.
Nem tudom, hogy a magánházak város közterületeire néző falaira kihelyezendő emléktáblákra vonatkozik-e bármiféle szabály, kell-e hozzájuk engedély. Abban azonban biztos vagyok, hogy kihelyezésük előtt nem ártana a szöveget átgondolni. Mert lehet, hogy nem közpénzből készülnek, és nem középületre kerülnek, de mint ebben az esetben is látjuk: közünk van hozzájuk.
