Aki egy picit is szereti a régi járműveket, netán rajong a hazai autóbuszgyártás aranykoráért, az velem együtt nagyon szeretné, ha ez az 1975-ös fotó valamilyen csoda folytán forgatható lenne, és a Tanúhegy emlékmű mögött, a buszmegállóban nézelődhetnénk. Mert mi minden kandikál ott!
Ez egy nagyon szépen komponált fotó. Gyönyörű a szinte középen álló, vakítóan fehér Tanúhegy című emlékmű, amihez – a fotósnak köszönhetően – szinte hozzásimul a háttérben a vasútállomás hosszan elnyúló modern épülete. Az előtérben a Jubileum tér parkjának lépcsőmellvédje és padsora szimmetrikusan fog közre egy szeletet a parkból, frissen ültetett tujákkal és a fekete-fehér képen is zöldnek látható pázsittal. Gyurcsek Ferenc szobrászművész és Kampis Miklós építész, a város alapításának 900. évfordulójára készült emlékművén szinte minden kép kivehető. Igen, így nézhetett ki ez a hatalmas szobor és környezete, amikor az 1975-ös Vasutasnapon átadták az új állomást és az előtte lévő teret. Azt hiszem, nem vonhatjuk kétségbe, hogy az alkotóknak, a tervezőknek, az építészeknek, és talán a szolnokiaknak is volt mire büszkének lenniük, ha ránéztek erre a képeslapra.
Azt persze nem tudhatom, hogy a negyven évvel ezelőtti képeslapnézőknek is feltűntek-e a kép bal oldalán felbukkanó autóbuszok, és vajon már akkor is úgy gondoltak-e ezekre az Ikaruszokra, mint a hazai ipar büszkeségeire. Amelyek mára szinte teljesen eltűntek – Szolnokról tényleg az utolsó szálig -, ezért is volna olyan jó belépni ebbe a képbe, és a szobor mögé szaladva buszokat nézegetni.
Ha bal felől indulunk, akkor először egy Ikarusz 55-ös gyönyörű hátsóját látjuk, egy Faros Bözsit. Sajnos a bokor miatt nem látszik a busz oldala, így nem zárható ki az sem, hogy ez inkább egy 66-os, netán a Budapesti Közlekedési Vállalatnál be nem vált, három harmonikaajtóval szerelt városi változat vidékre paterolt verziója. Az azonban biztos, hogy egy minimum kétéves járműről lehet szó, hiszen az Ikarusz 55-66-os család gyártását 1973-ban befejezték. Az akkori 7-es Volán 1980-ban még biztos, hogy használt ilyeneket, hiszen gyerekként még mentem Faros Ikarusszal osztálykirándulásra. Ráadásul a második és harmadik üléssornál kialakított, egymással szembefordított, köztük lámpás-asztalkás székeknél ültem. Ami maga volt a „királyság”.
Faros Bözsi és a bokor után egy Ikarusz 620-as parkolhat, aminek érdekessége, hogy Finta László tervei alapján kezdték gyártani a hatvanas évek elején, és főleg vidéken, még húsz évvel későbbi is volt belőle használatban. Ha nem tévedek a képen látható kivitelt illetően, akkor ez egy olyan városi változat, aminek az első kerék után volt az egyetlen harmonika ajtaja. A sofőr viszont saját ajtón közlekedhetett a kormány felől. Gyerekként azt szerettem a legjobban ennél a típusnál, hogy a gépkocsivezető mellett is volt egy ülés, ahová olykor be lehetett kéredzkedni.
A harmadik, szinte már az emlékmű lábánál álló jármű szerintem egy Ikarusz 180-as csuklós busz. Ilyeneket a hatvanas évek második felében kezdtek gyártani, igazodva a növekvő városok tömegközlekedési igényeihez. Szolnokról is ismert ugyanis olyan képeslap, amikor pótkocsis buszokat használt a helyi AKÖV, ami nem volt tökéletes megoldás. A világ akkori élvonalába tartozó magyar buszgyártás azonban nagyszerűen oldotta meg ezt a problémát: kvázi felfedezte a csuklós buszt, amit ma is használnak szerte a világban.
Szóval gyönyörű az emlékmű, nagyszerű a pályaudvar, de milyen nagyszerű lenne, ha ma nemcsak ezeket láthatnánk Szolnokon, hanem legalább egy-egy példányt a helyi tömegközlekedés egykori, mára legendássá lett járműveiből. Például a Faros Bözsiből.
