Az első vasszerkezetes, szolnoki, közúti Tisza-híd átadása után nem sokkal készülhetett ez a fotó, amiből Gerő Ignácz jelentetett meg képeslapot. Ez a lap azonban nemcsak a fotó miatt érdekes, hanem egy bizonyos Miklós gyönyörűséges kézírása okán is. Most már értem, miért volt külön tantárgy az iskolákban a szépírás.

Ezt a képeslapot tényleg a címzés miatt vettem meg. Egyszerűen olyan gyönyörű betűket kanyarintott a Miklós nevű ismeretlen feladó 103 évvel ezelőtt erre a szolnoki anzikszra, hogy azt ma művészi alkotásnak is el lehetne adni. Látható, hogy nem golyós- vagy töltőtollal, pláne nem ceruzával írta, hanem tussal és tintával. Ami ugye azt is jelenti, hogy az üdvözlet megírásának igencsak neki kellett készülnie. Azaz akkoriban tényleg meggondolta az ember, hogy kinek, mikor és mit üzen. Nem is születhetett annyi felesleges és hibbant üzenet, mint napjainkban.

A betűk gyönyörűen formáltak, egyenletesek, különösen a címzett neve és a címzés helye van szépen kidolgozva. A szövegrész talán már kicsit kuszább – sőt egy átsatírozott hiba és egy szóismétlés is van benne -, ám az is egységes képet mutat. A megszólítás és az aláírás pedig egy külön misét is megérdemelne, miként a cz-vel végződő Miskolc és a főnevek után tett pont.

A mából nézve talán érthetetlen, hogy miért fektetett valaki, pláne egy férfi, külön energiákat a szépírás elsajátításába majd művelésébe. Az meg végképp felfoghatatlan lehet, hogy az iskolákban miért tartották ezt olyan rendkívül fontosnak, hogy még külön órát is szenteltek a gyakorlásának. Pedig, ha kicsit jobban belegondolunk, könnyen beláthatjuk: bő évszázada, amikor még írógép is alig volt, milyen jelentőséggel bírt, hogy a leírtakat a lehető legtöbben el tudják olvasni. A kereskedők, a könyvelők, a betűkkel és a számokkal dolgozók esetében ez minimum zsebre ment, de akár életbevágó is lehetett. Gondoljunk bele, ha a ma olvasott rengeteg e-mailünket és egyéb elektronikus üzeneteinket annyiféle kézírással kapnánk, ahány feladótól érkeznek, mennyit tudnánk elolvasni, értelmezni, felhasználni!

A szépírás tanulása nélkül valószínű, hogy Szolnok legszebb Tisza-hídja sem készülhetett volna el, hiszen a tervezők, a mérnökök és az egyszerű melósok is kézírásos rajzokból és utasításokból dolgoztak. Mint tudjuk, szűk két éven keresztül. Aminek köszönhetően 1911-re elkészült az elsodort fahíd helyén az első, vasszerkezetes, kőpilléreken nyugvó, szolnoki közúti híd. Ami sajnos 1944-ben végképp megsemmisült, és leginkább a fővárosi Szabadság-hídra hasonlított.

Érdemes a Zagyva vár felőli partjáról készült fotón egy apróságot még észrevenni. A két pillér között pont a Tiszai Evezős Egylet Móricz-ligetben álló csónakházát láthatjuk. Amiről ez a képeslap elárulja, hogy miként is volt tájolva az a legendás, szintén sok képeslapon megörökített épület. A nagykapus csónaktároló – logikus módon – a folyó felé nézett, így a teniszpályák a szandai úttal párhuzamosan, ám az épület másik oldalán álltak. Azaz az egykori pályákon lehetett úgy adogatni, hogy ne csak az ellenfél, de a város is szemben legyen velünk.

Persze oly régen, amikor még a szépírásra nagy hangsúlyt fektettek.