Radnóti Miklós bori noteszének néhány lapja, fémmé dermedve Szolnokon, a Hősök terén hever. Az 1994-ben leleplezett Magyar Golgota című kompozíció lábánál, ami harmadik vagy negyedik szobra ennek a térnek. Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotása.
A szolnoki Hősök tere kialakulásának történetét érdemes lenne kutatni, ugyanis nem teljesen világos, hogy az 1920-as években miért döntöttek úgy a városatyák, hogy éppen itt állítsák fel az első világháborús hősök emlékművét. És nem a Kossuth téren, az állomás előtt, a templomok környékén vagy éppen a várban. Ne felejtsük el, hogy szűk száz esztendővel ezelőtt a teret még falusias lakóházak és nem közintézmények határolták, hacsak nem soroljuk ide a „nevezetes” kocsmákat, avagy a környék rosszhírű házait. Az az 1926-os döntés azonban meghatározta a tér későbbi sorsát, ami az ott felállított, ledöntött, elbontott és elszállított szobrokban is tetten érhető. A jelenleg itt látható Magyar Golgota című alkotás ugyanis a tér harmadik vagy negyedik szobra, attól függően, hogy az 1956-ban ledöntött és 1957-ben újra felállított Szovjet hősi emlékműveket egynek vagy kettőnek számítjuk.
Győrfi Sándor Magyar Golgota című kompozícióját 1994. november 2-án leplezték le a Hősök terén. Majdnem fél évtizeddel azt követően, hogy a rendszerváltásig itt álló szovjet emlékművet elbontották. Hogy miért éppen november 2-án, az számomra nem teljesen világos, hiszen ez a nap sem a város jelentős bombázásához, sem a harcok befejeződéséhez, sem a város valaki általi megszállásához nem köthető. Márpedig ez a köztéri alkotás, az elérhető információk alapján, a második világháborúban elesett katonáknak és civil áldozatoknak állít emléket. Nem tartom kizártnak, hogy az éppen az 1994-es önkormányzati választás környékére – kvázi egy átmeneti időszakra – eső avatás adhat magyarázatot a dátum körüli „tépelődésemre”.
A Karcagon született (1951) és ott is alkotó Győrfi Sándor, Munkácsy-díjas (1986) szobrászművésznek nem ez az egyetlen szolnoki alkotása. A sokáig a Verseghy-park végén álló, sokak által Marxnak gondolt, így rendszeresen ledöntögetett Damjanich-fej – ma a Múzeum bejárata alatt van – az első szolnoki munkája. De neki köszönhetjük a Széchenyi gimnáziumban lévő, a legnagyobb magyart mintázó portrét éppúgy, mint a Vártemplom mögötti egészalakos Szent István szobrot. Természetesen nem véletlen, hogy a művésznek négy alkotása is van a városban, amit csak részben magyaráz megyei kötődése. Egy rendkívül termékeny alkotóról van szó, akinek 1978 és 2009 között 153 (!) köztéri munkája ismert. Közülük egyébként 14 a második világháborúnak, nyolc pedig 1956-nak állít emléket. Amivel semmi baj sincs, hiszen köztéri szobor csak megrendelésre születhet.
Györfi Sándor második világháborús emlékművei közül azonban messze az egyik legkiemelkedőbb a szolnoki Hősök terén látható. Merthogy ez nem egy szimpla szobor, hanem egy valóságos térplasztika, street art kompozíció. Györfi műve ugyanis már magával a macskakövekből összerakott heggyel – Golgota, ahol Krisztust keresztre feszítették – kezdődik, amit a magam részéről épp úgy tudok tajtékos tengerhullámnak, mint inverz bombatölcsérnek értelmezni. A „hegy” lábánál – a bank felőli sarkon – találjuk Radnóti bori füzeteinek fémből öntött néhány lapját, amivel mindössze annyi a baj, hogy nincs belőle sokkal-sokkal több. A „hegyoldalt” itt-ott gyertyahelyek, mélyedések, az SZTK felőli oldalon egy egész nagy „lyuk” szabdalja. Ez utóbbiról nem is könnyű eldönteni, hogy a kompozíció része, miként a legurult macskakő, avagy az elmúlt 23 év korróziója. Maguk a szobrok a „hegytetőn” állnak, és szinte minden irányból mást mutatnak. Ha akarom, a tajtékos tengeren kettétörő hajó, ha akarom golgotai keresztek, és ha jobban megnézem, darabokra szakadt emberi testek. Azaz mindaz, amit a háború szörnyűségeiről általában gondolunk.
Mindezek alapján azt mondom, hogy Györfi Sándor Magyar Golgotája nemcsak a helyszíne, de maga az alkotás miatt is Szolnok egyik különösen érdekes köztéri szobra. Amire rátesz egy lapáttal, hogy tulajdonképpen felállítása óta nem tudunk az üzenetével mit kezdeni. Valahogy nem sikerült még a kollektív emlékezet városi kánonjába beemelni, hogy ez egy pártoktól és világnézetektől független alkotás. Ez egy remek felkiáltójel, amelynél évente többször – a város nagy bombázásának és megszállásainak napjain, és netán az európai háborúk befejezésének ünnepén – kellene közösen emlékeznünk. Mert a történelem hibáiból csak így lehetne tanulni.
