A nyolcvanas évek elején hónapokig nyaggattam a szüleimet, hogy vigyenek ki a papírgyár melletti lengyelpiacra, amiről az osztálytársaim ódákat zengtek. Többek között azért, mert ott nemcsak hazai gyártású magnókazettákat, hanem TDK, Panasonic, Sony és hasonló nevű csodákat is lehetett kapni. Meg márkásnak tűnő farmereket, pólókat, sőt állítólag Adidas cipők is felbukkantak a kínálatban, a fehér sportzokniról nem is beszélve. És ehhez jöttek még az első videójátékok és kvarcórák, amelyekre nagyjából úgy vágytunk, mint a mai srácok az MP4-re, az érintőképernyős mobilra meg az egyéb modern kütyükre. A különbség csak az volt, hogy az áhított termékeket a boltokban nem árulták, lengyelpiacra kellett értük menni.

Hogy miért lengyelpiacra? Mert a nyolcvanas években elsősorban a lengyelek árulták ezeket az elérhetetlen termékeket a szocializmust építő magyar városokban.

Lengyelország 1981 elején lényegében összeomlott, nem nagyon lehetett semmit sem kapni, ráadásul munka se jutott mindenkinek. Valamilyen, számomra akkor megfejthetetlen okból az akkori lengyel vezetés – éppen szocializmust építő tábornokok – úgy látták jónak, ha a lengyelek egy része külföldön portyázva keresi meg a kenyerét. Sokan közülük vendégmunkásnak álltak a testvéri szocialista országokban, többen pedig csencselni kezdtek. Azaz valahol olcsón vettek illegálisan, máshol meg nem legálisan eladták ugyanazt.

Sokáig azt hittem, hogy a 126-os Polski Fiatot, azaz a kispolákot azért nevezik egérkamionnak, mert egy valódi kamiont megszégyenítő mennyiségű cuccot voltak képesek belepréselni a lengyelek. Esküszöm, láttam kispolákot tetőcsomagtartóval és utánfutóval, amivel feltételezhetően nemcsak a testvéri országokat, de Jugoszláviát és Ausztriát is bekalandozták a lengyelek.

Emlékeim szerint a szolnoki lengyelpiac csak szombatonként működött. Akkor azonban a dohányfermentálóig és a kórházig álltak a vásárlók autói. Iszonyatos tömeg, alkudozás, és mindenki jó vásárt csinált. Elméletileg. Mert így a mából visszagondolva, nem is volt mindig olyan jó az a Lacoste póló, az első mosásnál általában levált a krokodil róla. A lengyel karamella viszont soha nem okozott csalódást.

Az igazi lengyelpiacosok nem a szolnoki tangóra vágytak, hanem leutaztak Szegedre, a Marx térre. A lengyelek mellett ott a jugók is árultak. Például Napóleon konyakot, amiért mindenki meg volt őrülve. Főleg azok, akik csak otthon szembesültek a keserű valósággal, vagyis azzal, hogy konyak helyett teát vettek a szép üvegben.

A lengyelpiacoknak szerintem az 1988-ban bevezetett új magyar világútlevél vetett véget. Akkortól mindenki annyiszor ment nyugatra, ahányszor fizetni bírta, sőt a valutakeretét is felhasználhatta apránként. A lengyel árusok komoly konkurenciát kaptak a nyugaton fosztogató magyarok képében.

A szolnoki lengyelpiac a nyolcvanas évek végén el is költözött a Pletykafaluba, a mai használtcikk piac helyére. Ahol azonban lassan – a tábor összeomlásával – már nemcsak lengyelek árultak, de megjelentek a Romániából és a széteső Szovjetunióból érkező árusok is.

Életemben itt láttam először működőképes Pobedát. Egy kárpátaljai magyar család érkezett vele árulni. A járgány motorháztetejéből két kispolák is kijött volna, és mint kiderült, a negyvenes évek vége óta szolgálta aktuális gazdáit. A maga bilikék színében is tekintélyt parancsoló monstrum volt.

Még ma is sokszor hallom, ha valaki használtcikk piacra indul, hogy kimegy a lengyelpiacra. Azt hiszem, igazi szleng lett ebből a szóösszetételből. Azzal együtt, hogy szerintem lengyelek vagy tizenöt éve nem árulnak ilyen helyeken.