Ezen az ötképes szolnoki mozaiklapon akkor üzentek, amikor az áremelkedéseket már nem lehetett gyártás közben követni. A fotók többsége azonban korábbi, és több közülük önálló képeslapként is megjelent. Talán nem túlzás azt mondani, ez vagy ilyen (is) volt Szolnok a nyolcvanas években.
A szocializmus éveiből, de a korábbi időszakokból se nagyon ismerek olyan képeslapokat, amelyeken a város aktuális címere szerepelt volna. Márpedig ezen az anzikszon „hatodik képként” láthatjuk Szolnok hatvanas évektől a rendszerváltásig használt szimbólumát, amelyben az 1962-ben átadott belvárosi Tisza-híd választja el a múltat – a régi, pelikános címert – és az akkori jelent, azaz a vörös csillagot. Persze a város színeit, a sárgát és a kéket megtartó címert gonosz módon úgy is lehet értelmezni, hogy a poraiból mindig feltámadó várost szimbolizáló pelikán az új hídról rúgta a Tiszába a csillagot. Mindenesetre a szolnoki képeslapok között kuriózumnak is tekinthetjük ezt a kisnyomtatványt, amelynek postára adói egyébként „sok szép szolnoki napra” emlékeztek. Akkor, amikor az infláció már kezdett elszabadulni, és a korábban egy, esetleg két forintért árult lapokra már eleve négy forintos árat nyomtattak, majd az eladás előtt azt kézzel átírva, öt forintra kellett javítani.
Az öt kép közül a bal felső az egyetlen, amelyik némileg utal arra, hogy ez a szocialista nagyváros már a második világháború előtt is létezett. A fotózás pillanatában a Damjanich János Múzeumnak és a Verseghy Ferenc Könyvtárnak is helyet adó, egykori Magyar Király Szállóról csak a Szolnok történetét ismerők tudhatták, hogy már 1860-ban is állt. A képeslap hátulján ugyanis semmiféle leírás vagy utalás nincs az öt képről, mindössze a Szolnok felirat olvasható magyarul és oroszul. Ezt a fotót önálló képeslapként még nem láttam, pedig biztos elméláztam volna azon, mi is történhetett a fényképezés idején a múzeumban, hogy két Volga is parkol előtte. Merthogy ilyen M24-esekkel magánemberek nem nagyon furikáztak a nyolcvanas években, ezek inkább állami járgányok voltak. Még az egyébként ritka kék kivitelben is.
A felső sor második fotója – az összes további képhez hasonlóan – önálló képeslapként is ismert. Erről a képről nagyjából annyit állíthatunk biztonsággal, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején készülhetett, hiszen bal szélén már látható a kőolajos irodaház, ami az „új városközpont” utolsó beruházásaként készült el 1982 körül. A felvétel érdekessége, hogy megőrizte a mának az egyébként 1975-ben átadott Vízügyi székház tetején egykor látható vörös csillagot, illetve a nem sokkal később elkészült Centrum áruház jellegzetes narancssárga borítását. Ezek a talán kemény műanyagból készült, négyzet alakú panelek egyébként ennek az épületnek a legérdekesebb megoldásai voltak, és ma már csak a belső udvaron fedezhető fel belőlük néhány, közel eredetiben megmaradt darab. De ugyancsak képes emléknek tekinthetjük az épület tetején lévő Centrum feliratot is, ami a kazánház tetejéről hívogatta narancssárga fényével a vásárolókat. Akik talán olykor vetettek egy-egy pillantást Kucs Béla 1972-ben felállított Szomjúság vagy Ivó lány című, egyébként Szentendrén, Nagyatádon, de talán Csurgón és Ózdon is látható szobrára.
Az ehhez az ötképes mozaikhoz felhasznált fotók közül a jobb felső sarokba helyezett letet a legrégebbi. Emlékeim szerint az 1964-ben felújított és ezzel a „kockával” megtoldott szolnoki Szigligeti Színházat, illetve a pár évvel utána átadott honvédségi házat ábrázoló kép már a hatvanas évek végén is feltűnt önálló postai küldeményként. Persze, nem ez az a két épület, amit akkoriban is szívesen mutogattam volna Szolnokról, még akkor sem, ha ezen a felvételen nem látszik az igazi „gaztettük”. Azaz, az 1912-ben épített, és tulajdonképpen 1991-ig majdhogynem eredeti formájában megőrzött színházépület, amit kvázi megerőszakoltak ezzel a szocialista kockával. Illetve a tágabban vett környék, amit ezzel a rettenetes lakóházzal vizuálisan, látványában teljesen tönkre tettek.
Elvitathatatlan, hogy erre a mozaikra nemcsak rádobálták a szolnoki fotókat, hanem a Képzőművészeti Kiadónál – ekkor már nem az Alap Kiadóvállalata – még szerkesztőre is futotta. A fenti, középső felvételen látható vörös csillag ugyanis a „lap teteje” lett. A bal alsó Tisza-hidat mutató felvétel pedig a város címerének alsó felére válaszol, azaz máshol rossz helyen lett volna a kompozícióban. Az ezen a képen látható hatalmas – ma is meglévő – horgony és a Tisza-híd Szolnok közlekedési központ jellegére is utalhat, miként egyébként a többi fotónak is meglehet a sajátos üzenete: sport, kereskedelem, kultúra, múlt. Kár, hogy ezen a képen a múltra, a Tisza és az ember kapcsolatára nagyon szépen utaló, a híd lábára 1979-ben elhelyezett dombormű nem nagyon látszik.
A mozaik ötödik fotóján a Tiszaligeti Sportcsarnokot látjuk, illetve azt a két beton amforát, amiket bő tíz év szolgálat után, 1975-ben szedtek ki a Kossuth téri szökőkutakból, és helyezte át ide. Valószínű, hogy ez a felvétel nem sokkal a sportcsarnok átadása után készült, ami egyben a Tiszaliget hatvanas évek elején indult kialakításának és fejlesztésének az utolsó momentuma is volt. És bár maga az épület nem sokat árul el a Tiszaliget lényegéből, sőt a szolnokiakon kívül talán nem is sokan tudták, hol található ez az épület, mégis hordozta a fejlődés, a szocialista jólét üzenetét. Ami azért ezeknél a képeslapoknál nem volt egy utolsó szempont. Igaz, a szocializmus idején nem is nagyon jelentek meg olyan lapok, amelyek spontán jeleneteket ábrázoltak, azaz a korabeli élet valóságáról is nyomot hagyhattak volna.
