Valamikor 2001 tavaszán sérült meg a Verseghy park sarkán három évtizedig álló Vonulók című szobor. Bár az alkotó, Laborcz Ferenc lánya kijavította a műalkotást, de az azóta sem került vissza Szolnokra. A Vonulókat négy évtizeddel később is látnoki munkának nevezte egy művészettörténész.
Szolnok rendszerváltás után eltűnt szobrai között tarthatjuk nyilván a sokakat – nem véletlenül – sétáló óvodásokra emlékeztető domborított, hegesztett lemezekből készült alkotást. Laborcz Ferenc (1908-1971) Munkácsy-díjas szobrászművész egyik utolsó munkáját valószínűleg 1970-ben állították fel a mai Kellener Gyula utca végén, a Verseghy park sarkánál, az óvodával szemben. Eltűnése viszont sem politikai okra, sem lopásra, sőt még csak nem is a rosszindulatú megnevezésére – „sorakozó óvszerek” -, hanem egy balesetre vezethető vissza. Valamikor 2001 tavaszán egy autó hajtott neki a derékszögű kanyarral szemben lévő alkotásnak, ami annyira megsérült, hogy a helyszínen nem lehetett kijavítani. Így annak az évnek őszén már a Rethmann Rt. – az akkori, szolnoki köztisztasági cég – telephelyén volt, ám mivel ott nem került sor a rendbehozatalára, végül az alkotó lányához, az ötvösművész B. Laborcz Flórához került. És miként a Köztérkép.hu oldalon egy 2010-es bejegyzésben olvasható, az örökös a szobrot kijavította, és a kertjében állította fel. A 2011-ben frissült bejegyzésben az is olvasható, hogy Szolnok vezetése keresi a helyet, ahová a szobrot ismét fel lehetne állítani. (Miért is nem kerülhetett vissza az eredeti helyére?)
Tegyük hozzá, nem akármilyen szobor kerülhetett volna vissza az elmúlt két évtizedben Szolnokra. A Vonulók eredeti terve még 1967-ben, a székesfehérvári Könnyűfémműben – egy szocialista iparvállalatnál – született, ahol szobrásztalálkozót szerveztek öt képzőművész meghívásával. (Az „átkosban” ilyesmire is volt példa!) Az egyik résztvevő, Laborcz Ferenc az üzemben durvahengerelés során keletkező, szabálytalanul elnyúlt alakú ipari hulladékot – lényegében alumínium lemezek – használta fel, amiből hajlítással és hegesztéssel készítette el Vonulat című alkotását. Az 1967-es munka a mai napig látható az egykor gyár közelében. Laborcz Ferenc azonban tömbszerűen – tehát nem egymás mellett lévő lapokként – szerette volna megvalósítania az ötletét, de erre csak 1970-ben került sor, és ez lett a Szolnokon felállított Vonulók című szobor.
Négy évtizeddel a felállítás után a budapesti B. L. Teremben rendezett V. Szabadtéri szobor című kiállításon – ahol olyan műveket mutattak be, amelyek a szervezők szerint az adott kor szobrászatának legjelentősebb értékei közé tartoznak – szóba került Laborcz Ferenc Vonulat című alkotása is. Egy művészettörténész akkor kiemelte az alkotás látnoki képességeket tükröző értékeit, azt a felfogást és látásmódot, amely a hazai szobrászatban, négy évtized elmúltával – tehát 2010 környékén – is még csak akkor kezdett kibontakozni. „A figurális valóság (óvónőkkel vonuló óvódások) inspirálta a szobrászi gondolatot, a formák térbeli ritmusának lényeges elemeit kihangsúlyozó erőteljesen kifejező életritmust érzékeltető művet.”
Az alumíniumból készül, nagyjából négy méter szélességű, hullámzó alaprajzú betonlapokra állított szobor három legmagasabb „figurája” nagyjából embermagasságú, míg a körülöttük lévő apróbbak óvodás gyerek méretűek voltak. A három „óvónő” tizenkét, körülöttük szinte rohangáló „gyerekkel” sétált az időtlen térben. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a szobornak olyan értelmezése is volt, miszerint szívritmust írtak le a nagy és a kisebb alakok. Az mindenesetre tény, hogy semmiféle politikai töltetet nem hordozott, viszont nonfiguratív alakjaival nemcsak 1970-ben térte el, de ma is eltérne megszokottól. Nem is tudok szabadulni a gondolattól, hogy ma is Szolnok egyik legkülönlegesebb köztéri szobra lehetne, főleg, ha megfelelő helyre lenne felállítva. Talán a mostani óvoda-felújítási időszakban helyet is lehetne találni az 50 éves Vonulóknak.
(A címlapon lévő kép Kardos Tamás 1985 körüli munkája, az 1. fotó pedig Szabó Mihály 1975-ös felvétele.)
