Gyerekként a szandai Bőség ABC-re sokáig úgy tekintettem, mint a Kánaánra. Mert, hogy ott mindig lehetett Márkát, Traubisodát, sőt még literes Pepsit is kapni. A hétvége fénypontja volt, amikor a literes üvegek bekerültek a kosárba, és már csak pár órát kellett kibírni az ebédig. Nagyanyám és édesanyám minden alkalommal elmondták, hogy szerintük a házi málnaszörp sokkal finomabb és egészségesebb, ami lehet, hogy igaz volt, na de a reklám.
Minden év vége és eleje a kártyanaptárak gyűjtéséről és cseréjéről szólt. Ezek között pedig rengeteg üdítős akadt. Jobbára nőcis kivitelben, amelyek a legjobb cserealapnak számítottak. Így naponta szembesültünk az életérzéssel, ami azért nekünk hétköznap elérhetetlen volt. Emlékeim szerint futótűzként terjedt a hír, ha a kisboltba a magyar üdítők mellé Coca vagy Pepsi is érkezett. Ezekből ugyanis felénk, azaz itt Szolnok megyében, ahol nem működött palackozó, mindig hiány volt.
A nagy amerikai márkák helyett – amelyek közül a Pepsit egyébként épp a napokban lesz 40 éve, hogy először palackozták Magyarországon – hazai üdítőket fogyasztottunk. Persze, nem mindegyiket, hiszen például a Vitos a Heves megyei Pepsi palackozó mellékterméke volt, azzal tehát inkább a Mátrában lehetett találkozni. Alföld üdítőt pedig soha életemben nem láttam az Alföld közepén, mert azt meg „limitált” szériában valamelyik debreceni tanácsi vállalat gyártotta.
Ittam viszont Gyöngy-öt, ami számomra a borzalom szinonimája lett. Extrát, amire úgy emlékszem, hogy iszonyatosan szénsavas volt. Deit üdítőt, amin Hofi Géza miatt mindig röhögnöm kellett, mivel „de itt most meg kell innom” mondattal utalt a magyarok alkoholfogyasztási szokásaira. És ittam persze a Márkát is minden ízben. Legszívesebben a meggy Márkát döntöttem volna magamba, de nem tettem, mert két korty utána olyan piros bajsza lett tőle az embernek, hogy aznap már nem lehetett kimenni az utcára.
A Márkát más miatt is szerettem. Szentül meg voltam győződve, hogy ha eleget iszok belőle, akkor gyorsabban lesz új autónk, mint a Merkúrra várva. (Fiatalabb nézőink kedvéért: a Merkúr volt az az állami vállalat, amelyik a személygépkocsikat értékesítette, pontosabban 4-5 év várakozás után osztogatta.) Évente vagy félévente sorsoltak mindenféle nyereményeket azok között, akik összegyűjtöttek 50 darab Márka-kupakot. És volt egy osztálytársam, akik az egyik évben nyertek is valami műanyag tálcát, tehát nem kamu volt a játék.
Nekem egyetlen egyszer sikerült neveznem. Valami nagyobb rendezvényen jártunk, ahol Márkát osztogattak az ebédhez a vendégeknek, és a pincérek lazán dobták el a számomra kincset érő kupakokat. Kilencvenkilenc darabot tudtam összevadászni. Bíztam benne, hogy a számolók nem lesznek kicsinyesek, és nem akadnak fenn annak az egy kupaknak a hiányán, és így két sorsjegyet küldenek majd. Nem így történt. (És még mondja valaki, hogy nem működött a szocializmus!) Így egyetlen számmal vártam a sorsolást, ahol persze nem nekem kedvezett szerencse, nem nyertem Daciát. (Azért van annak némi bája, hogy a legrosszabb szocialista autót sorsolták!)
A Márkáról persze nem a kudarc miatt szoktam le. A nyolcvanas évek közepére mintha javult volna az ellátás, és megjelent például a Schwepps, aminek a gyömbér változata elsőre varázslatosnak tűnt. A kóla is kezdett hétköznapi dologgá válni, igaz, csak üveges kivitelben. Mi pedig az amerikai filmek hatására ekkor már egyre inkább arra vágytunk, hogy dobozból ihassunk kólát.
Szegény nagyanyám, valamikor a nyolcvanas évek közepén valakitől valutát kapott, és bevitt minket a dollárboltba, hogy válasszunk. Sok mindenre persze nem futotta, de kijött a pénzből pár doboz Coca-Cola. A guta kerülgetett, amikor az ebédnél, poharakba töltve láttuk viszont a kólát, és nagyanyám nem értette, mi azzal a baj, hogy kidobta a csomagolást. Röhögök magamon, de be kell vallanom, amikor 1988-ban először mentem Ausztriába, a legnagyobb örömet az okozta, hogy egyedül kibonthattam, és megihattam egy teljes doboz kólát.
