Egyenes háttal ül, ölében hét vaskos kötettel. Meredten néz a Tiszaliget felé. Testtartásáról a derékszög ugrik be. Ma már bizonytalan a címe, a felállításának éve, csak az biztos, hogy ifj. Szabó István alkotása. Meg, hogy a mögé ültetett bukszus lassan elnyeli a mészkő szobrot.
Szolnok köztéri szobrai között külön csoportba sorolhatjuk azokat az alkotásokat, amelyek a hatvanas-hetvenes években – de itt-ott még a nyolcvanasba is átcsúszva – egy-egy nagy beruházáshoz kapcsolódva születtek. Időben kezdődik ez a sorozat az SZTK belső udvarába zárt Anyaság című alkotással, folytatódik, mondjuk, a néhai papírgyárnál olvasó lányokkal, és zárul esetleg a megyei rendőrkapitányságnál lévő Trombitással. Ennek a szocializmus idején született alkotásokat tartalmazó csoportnak egy kisebb alegységébe kerülhetnek azok a műalkotások, amelyek kifejezetten oktatási intézményekhez kapcsolódnak. Ez a lista is hosszú lehet a Kassai úti iskola Mackójától kezdve, a 605-ös kertjében búslakodó Ácslegényen át egészen a Tiszaparti gimnázium kedves leányalakjáig. Természetesen külön alcsoportot hozhatunk létre a konkrét személyeket megmintázó, iskolákhoz került, illetve azóta eltűnt szobrok, de e cikk témáját tekintve ezek most mellékesek.
A Munkaerő Tartalékok Hivatala (MTH), később a 605-ös számú F. Bede László Szakmunkásképző Intézet, majdan a Szolnok Városi Kollégiumok egyik tagintézménye, jelenleg pedig a Szolnoki Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium előtt álló – pontosabban ülő – fiú inkább az egykori vegyiművek előtt kuporgó lánnyal, a Technika Háza és a Megyeháza között guggoló fiúcskával, a néhai pártház mögötti Ivó lánnyal vagy éppen a ma már az Agóra előtti parkban lévő Lantossal mutat rokonságot. Legnagyobb különlegessége, hogy alkotójának, Ifj. Szabó Istvánnak (1927-2017) ez az egyetlen szolnoki szobra.
Pedig egy igazán termékeny szobrászról van szó, aki szintén szobrász – de Kossuth-díjas – édesapja árnyékából kilépve, komoly mesterek (Pátzay Pál, Kisfaludi Strobl Zsigmond) nyomában járva, közel hét évtizeden keresztül alkotott. A kitűnő Köztérkép.hu oldal közel hetven köztéri alkotását tartja számon, amelyek között óhatatlanul találunk szovjet katonát éppúgy, mint magyar királyt, szerte az országban. Egyik legmonumentálisabb, és szerintem legkifejezőbb alkotása a Komló fölött található Bányász-emlékmű, amely egy stilizált tárna támfalait idézve vezet a mélység felé.
Egyetlen szolnoki alkotásának ma már csak a helye biztos, mert sem a címére, sem a felállításának évére nincsenek egyértelmű adatok. (Talán éppen azért, mert akkoriban viszonylag sűrűn állítottak hasonló szobrokat.) Abban biztosak lehetünk, hogy a Tiszaparti sétány végén lévő, eredetileg kollégiumnak szánt épület előbb készült el, mint ahogy ezt a szobrot felállították, hiszen a mellékelt 1963-as képeslapon még nem látható. Tóth György Gyigyi bácsi szerint 1964-ben leplezték le az ülő alakot, míg máshol az 1966-os évszám bukkan fel. A városról elérhető, korabeli „turisztikai” kiadványok alapján annyit állíthatunk biztosan, hogy a szobor a hatvanas években került a helyére, de mivel soha sem koszorúzták meg, szinte semmit se találni róla a sajtóban. Ezzel magyarázható az alkotás címe körüli bizonytalanság is. A rendszerváltás előtt keletkezett kiadványokban Tanulófiú címmel illetik, utána viszont a legtöbb helyen Ülő fiú-ként hivatkoznak rá. A magam részéről, a kortársak emlékeiben bízva, inkább az előbbi mellett tenném le a voksomat.
Egyébként nem egy életszerű pillanatot örökített meg a szobrász. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy valaki összeszorított combjaira hét vaskos kötetet polcoljon, majd azokon már lazán keresztbe tett karokkal megtámaszkodjon, és a távolba nézve mélázzon. Miközben oldalról nézve a combok és a törzs, a felsőtest és a karok szinte derékszöget zárnak be. A szobor legjobban kidolgozott része a fej és benne az arc, amely közelről nézve leginkább egy római portréra emlékeztet. Ezzel együtt egy meglehetősen semleges, inkább hidegen hagyó alkotásról van szó, aminek olykor feketére festik az arcát. Persze lehet, hogy ez se sokáig lesz már így, hiszen még néhány év és az ülő alakot teljesen körbeöleli és elnyeli a valamikor a nyolcvanas években mögé ültetett bukszus.
Pogány Gábor Benő, Munkácsy-díjas, szolnoki szobrászművész már többször felhívta a figyelmet arra, hogy a köztéri szobrok nemcsak önmagukban, hanem környezetükkel együtt értelmezendők. Nem tudom, hogy ebben az esetben is így volt-e, de Pogány Gábor Benő azt is el szokta mondani, hogy az alkotók általában a kijelölt helyhez igazítva készítik el a szobraikat. Márpedig egy a szobor köré ültetett, évek alatt nagyra növő fa vagy bokor alapjaiban változtathatja meg az eredeti környezetet. Erre ugye a legjobb példa ez a lassan eltűnő Tanulófiú.
