Feltételezem, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye létrejöttének 125. évfordulóján kerülhetett a helyére Sipos Orbán emléktáblája a megyeháza aulájában. A Szolnokon további öt „köztéri” műalkotást jegyző Györfi Sándor alkotásainak listájában sehol sem szerepel ez a kis dombormű.
A szolnoki megyeháza Kossuth utcai főbejáratán belépve az 1878-ban épített hivatal aulájába jutunk, ahonnan a lépcsőház és a díszterem felé indulva két oszlop között kell áthaladnunk, amelyeken egy-egy emléktábla látható. A jobb oldalin Sipos Orbán, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye 1876 és 1882 között hivatalban lévő, a bal oldalin pedig Alexander Imre, a megye közigazgatását 1920 és 1944 között irányító alispáné. A két apró, portré domborművel ellátott, inkább szöveges emléktáblákról mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy a megyei közgyűlés 2000. májusi ülésén határozott az elhelyezésükről, amihez a forrást az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától remélték, elkészítésükre pedig Györfi Sándor, Karcagon élő szobrászművészt kérték fel.
Csak feltételezem, hogy a két emléktábla felavatására az alkalom az 1876-ban létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok vármegye fennállásának 125. évfordulója lehetett, talán 2001-ben. Ám erről már semmi hírt nem találni, miként a későbbi koszorúzásokról – pedig láthatóan szokott lenni – se nagyon bukkan fel semmi. Sőt, a szinte minden szolnoki szobrot és emléktáblát számba vevő Köztérkép honlap sem emlékezik meg ezekről a táblákról.
Sipos Orbán neve manapság leginkább a róla elnevezett, az egykori szolnoki Gyerekvárosban működő szakközépiskola kapcsán szokott előkerülni. Illetve sokszor emlegetik a valahol az egykori Domus áruház helyén állt Sipos téri iskolát is, bár nem vagyok biztos benne, hogy ilyenkor bárkinek eszébe jutna, ki is volt a névadó Sipos. Mert persze ugyanaz a Sipos Orbán volt, akiről Cseh Géza szerint már 1894-ben – tehát még életében – elnevezték azt a kis teret, ahol a XX. század elején emelt és közel hét évtizeden keresztül működő iskola állt.
Sipos Orbán talán a jászberényiek számára sokkal fontosabb személy, hiszen ott született, ott járt gimnáziumba, ott tanított, majd 1865-től három alkalommal azt a kerületet képviselte az országgyűlésben, ráadásul a Jász múzeum alapítása is neki köszönhető. Ugyanakkor Nagyvárad is joggal emlékezhet rá büszkeséggel, hiszen közel két évtizeden keresztül (1882-1903) ott tevékenykedett tanfelügyelőként, sokat téve a néhai Bihar vármegye oktatási ügyeiért. Ám a jászberényi és a nagyváradi működése között mégiscsak Szolnokon élt, és előbb, mint a megye alispánja, utóbb, mint a város országgyűlési képviselője tett sokat a településért. Sipos Orbán már csak azért is megérdemli az emlékezetet, mert tulajdonképpen neki köszönhető, hogy az 1876-ban létrejött „muszáj” vármegye egy működő közigazgatási egység lett, ráadásul nem sértett jászberényiként – korábban a Jászkun kerület alkapitánya volt – viselkedett, hanem ízig-vérig „köztisztviselőként” tette a dolgát.
Egyébként kevés hozzá hasonlóan kalandos életű megyebeliről tudni. Az történelmi adottság, hogy élt három király és két kormányzó alatt. Az viszont már róla árul el sokat, hogy az 1848-49-es szabadságharcban egy magyar huszárezred dobosaként, 13 évesen valóban részt vett a csatákban (ezért is kerülhetne koszorú minden március 15-én az emléktáblája alá). Az is személyiség kérdése lehetett, hogy a régi országgyűlés épületében egy ideig a legfiatalabb képviselőként működött, majd már a Kossuth téri épületben a tisztelt ház legidősebb tagjaként, azaz korelnökként is dolgozott. Közben pedig három városban tekintettek rá tisztelettel. Szolnokon például annyira, hogy amikor 1882-ben megromlott a viszonya az új főispánnal és távozni készült, a megyegyűlés a maradásáról szavazott – de már hiába.
A szolnoki megyeháza aulájában tehát egy apró portré, és egy rövid életrajz őrzi ennek a megyei viszonylatban mégiscsak kiemelkedő és fontos férfinak az emlékét. A portrét a ma már Kossuth-díjas Györfi Sándor, Karcagon élő szobrászművész készítette, akinek egyébként a Vártemplom előtt álló Szent István szobrot, a nevüket viselő iskolákban lévő Ádám Jenő és Széchenyi István portrékat, a Damjanich Múzeum kapualjában lévő mészkő Damjanich fejet, és az ország egyik legjobb második világháborús emlékművét, a Hősök terén lévő Golgotát köszönhetjük.
(Sipos Orbán fekete-fehér portréja Borsos József felvétele.)
