Hová indulhatott a gőzhajó Szolnokról valamikor 1905 és 1914 között? Ránézésre nem sétahajó, inkább menetrend szerint közlekedő járat, ami rendszeresen érinthette a mai tárház környékére. Talán még az első világháború utolsó évében is, amikor ezt a képeslapot feladták Szolnokon.
Lassan negyedik éve tartott a pár hónaposra tervezett – „mire lehullanak a falevelek” – világháború, amikor egy bizonyos Pepik megvásárolta ezt a Faragó Sándor papíráru-kereskedő által kiadott szolnoki képeslapot. Sajnos joggal feltételezhetjük, hogy Pepik nem turistáskodni és még csak nem is önszántából járt Szolnokon 1918. június 14-én, hanem az utolsó hónapjait kínlódó K. und K. hadsereg besorozott tagjaként frontra ment vagy onnan érkezett, és valamennyi ideig a városunkban várakozhatott. Ha jól „értem” a címzést, akkor a Prágától dél-nyugatra lévő Komarov településre, valami elektronikai üzembe küldte az anzikszát Vilém Lipeknek. Csak reménykedhetünk, hogy néhány hónappal később, már a Monarchia romjain újra kezet rázhattak egymással.
Nem vagyok benne biztos, csak feltételezem, hogy a Faragó Sándor gondozásában megjelent képeslaphoz használt eredeti fotó még a háború kitörése előtt, vagy legfeljebb 1914 nyarán készülhetett. Ezt azért gondolom, mert eddig nem találtam olyan szolnoki lapot, amihez a világégés közben készítettek volna fotót. Talán azért, mert a hatóságok nem nézték jó szemmel, a hatalmas kamerákkal közterületeken matató fotósokat. De persze lehet, hogy tévedek. Az viszont egészen egyértelmű, hogy a később színezett fekete-fehér felvétel 1905 után készült, merthogy a távolban már „kibelezve” látszik ifj. Scheftsik István Hungária gőzmalma, ami abban az évben égett le. Hogy mikor bontották el a későbbi papírgyár helyén álló épületet, nem tudom, ugyanis az az ismert fotó, amin katonák ücsörögnek egy szolnoki gőzmalom előtt, akár a mai Verseghy parkban ugyancsak 1905-ben leégett Scheftsik malom előtt is készülhetett. Mindezt csak azért tartom fontosnak elmondani, hogy jelezzem: ez a felvétel 1905 és 1914 között bármelyik nyáron készülhetett a Tisza nagy kanyarulatánál Szolnokon.
Ahol egészen az 1960-as évek végéig a szolnoki hajóállomás is működött. Merthogy nagyjából addig a Tisza valódi hajózási útvonal volt, és jó száz éven keresztül nemcsak árut, de szervezetten, „menetrendszerű” járatokon embereket is fuvaroztak a folyón. Ami teljesen logikus, hiszen bár Szolnok a 19. század második felétől fontos vasúti csomópont volt, ahol néhány évtized alatt öt vasútvonal találkozott, pont a vonzáskörzetében lévő településeket nem lehetett vasparipán elérni. És mivel az időjárástól függetlenül járható, kövezett utak építése ezen a környéken majd csak a 20. században kezd elterjedni, a közeli falvakból is hajón volt a leggyorsabb és legbiztonságosabb Szolnokra és a szolnoki vasútállomásra eljutni. Ez utóbbi miatt sem véletlen, hogy a személyhajók is pont a kanyar közelében kötöttek ki.
Innen volt gyalogosan is legközelebb az állomás, illetve nagyjából ugyanolyan távolságra Szolnok központja, a helyi piactér. De innen lehetett a legkönnyebben elérni a kép készítésekor már vagy fél évszázada fejlődésnek indult déli ipartelepet, aminek egy-két „üzeme” a ponton és a gőzhajó fölött látható. A jobb felső sarokban nyújtózó kémény talán az egyik szolnoki téglagyárhoz tartozik. A kikötői uszályon lévő zászlótól jobbra a régi állomás raktárai, balra meg talán a dohánybeváltó épülete látszik. A környékükön pedig ott lehetnek azok a fűrészüzemek, amelyek a 20. század elején még a Tiszán érkező erdélyi fát dolgozták fel, távolabb pedig a járműjavító, ami akkor már a Magyar Királyi Államvasutak egyik fontos üzeme volt. Az első nagy háborúban is.
