A szobor tervét 1950. április 3-án terjesztette elő Czinege Lajos, későbbi honvédelmi miniszter, akkor épp a Magyar Dolgozók Pártjának megyei szervezőtitkára. A meg nem valósult szobor történetét Cseh Géza és a Majtényi György írta meg, de talán érdemes felidézni és kiegészíteni.
Ha meg is valósult volna Czinege Lajos 1950-es javaslata, amit az akkori megyegyűlés egyöntetűen támogatott, akkor is biztosak lehetünk abban, hogy az a szobor ma már nem állna. Az 1956-os események ugyanis a megyeháza mögötti felszabadulási emlékművet – ami ráadásul egy soha meg nem történt eseményt ábrázolt – éppúgy elpusztították, mint a mai Zounuk ispános szökőkút helyén 1945 és 1956 között álló „szivart”, azaz a szovjet hősi emlékművet. Legfeljebb nemcsak Budapesten lett volna rövid ideig „Csizma tér”, hanem Szolnokon is. A mai Verseghy park és Kellner Gyula utca környékén. Hiszen a Juhász Imréné főispán – a megyei tanácselnöki titulust csak néhány hónappal később vezették be – által is támogatott terv a megyeháza és a Kellner Gyula utca közötti, a Tiszáig nyúló területre álmodta a „nagy vezér” szobrát, és az ahhoz méltó teret.
A Majtényi György, Szabó Csaba és Mikó Zsuzsanna szerkesztésében, a Libri kiadó gondozásában megjelent Kommunista kiskirályok című kötetben olvasható Cseh Géza – a szolnoki levéltár munkatársa – és Majtényi György A honvédelmi miniszter című dolgozata. Ebben Czinege Lajos (Karcag, 1924. – Leányfalu, 1998.), az 1960 és 1984 közötti honvédelmi miniszter túlkapásait dolgozták fel. Ennek a „Szolnoki belváros helyett Sztálin-szobrot – egy ambiciózus pártkáder tervei” című fejezetéből derül ki az akkor mindössze 26 éves Czinege Lajos, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Szolnok megyei szervezőtitkárának nagyratörő terve, miszerint: „Szolnok legszebb helyén, a megyeháza mögötti Tisza-parton, hálánk és szeretetünk jeléül állítsunk fel a Nagy Vezérhez méltó emlékművet, egy Sztálin-szobrot”.
Érdemes megjegyezni, hogy a „hazánk felszabadulásának” az ötödik évfordulójához igazodó előterjesztés idején még nem állt a budapesti Sztálin téren – ma Dózsa György út – Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1878-1953) egészalakos szobra, viszont már léteztek Magyarországon is alkotások a „generalisszimuszról”. Csorba Géza, Pátzay Pál és Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművészek ugyanis 1950-ben már Sztálin megformálásáért kaptak Kossuth-díjat. Kisfaludi alkotása a fővárosi Szabadság térre, Csorba munkája pedig a mai Erzsébet térre, a buszpályaudvar falára került, míg Pátzay mellszobrából több másolat is készült, és került az ország számos helyére. Tehát nem igaz az a feltételezés, hogy a szolnoki Sztálin-szobor azért nem valósult meg, mert, hogy nézett volna ki, ha egy megyeszékhelyen előbb van ilyen köztéri alkotás, mint a fővárosban. Ahol a nevezetes Sztálin-szobrot, Mikus Sándor alkotását valóban csak 1951 decemberében leplezték le a felvonulási tér dísztribünje fölött.
A szolnoki Sztálin-szobor ötletének lassú elengedését – miként Cseh Géza és Majtényi György írják – inkább a horribilis költségek okozták, hiszen a szobor, a talapzat és a tér kialakítása az első számítások szerint 962 ezer akkori forintba került volna. Még úgy is – és ez mutatja a rendszer bornírtságát -, hogy a Sztálin alak megformálásához a háborúban elpusztult Szapáry és 1945-ben elbontott Horthy István szobrok bronz anyagát is felhasználták volna. És, ami a legszebb: a Horthy-szobor talapzatánál állt – ma a szolnoki temetőben található – „búsuló juhászát” Sztálin lábához is odatették volna. Ám a hatalmas összegből a megye települései és cégei csak 240 ezer forintot tudtak összedobni – jórészt hitelből -, ezért a terv szép lassan lekerült a napirendről, vagy inkább feledésbe merült. Így a Vármegyei Kaszinó és az Evangélikus Templom sem esett áldozatául Czinege Lajos – ne felejtsük, akkor még csak egy buzgó apparatcsik – sokak által támogatott ötletének.
