Jász-Nagykun-Szolnok vármegye első székházának átadása után 34 évvel készülhetett ez a fotó, amit a szolnoki Gerő Ignácz a képeslapjához használt. Az anzikszot egy Szolnokon vizsgázó ismeretlen küldte 1912. június 28-án az akkor még önálló Pestszentlőrincre Nagy Erzsike úrleánynak.
Gondoljunk bele, hogy a szolnoki megyeháza épülete e fénykép készítésekor nagyjából ugyanannyi idős volt, mint e cikk írásakor az Aba-Novák üvegtömbje, a néhai Skála Tiszavidék Áruház vagy éppen a Sütő utca sarkán álló egykori MKB és a Szapáryn lévő átjárós Hitelbank épületek! Ráadásul nemcsak viszonylag új volt a fotózás idején, de a mai méreteihez képest jóval kisebb is, hiszen a hátsó traktust majd csak az 1920-as évek végén toldották hozzá. Mindezeket csak azért bocsájtanám előre, mert egy épület kora mindig nagyon viszonylagos, eredeti állapota pedig rengeteg dologtól függ. Sőt, az sem biztos, hogy ami régi az rossz és ronda, miként az új sem feltétlenül szép és jó. Lásd akár a fenti felsorolásban szereplő két banképületet, amelyeket tulajdonképpen egy lapon se szabadna említeni ez eklektikus megyeházánkkal.
A ma már a Kossuth Lajos utca 2. szám alatt található – építésekor még nem volt az utcának neve, utána pedig 1950-ig Gorove István nevét viselte -, részben az egykori Zöldfa fogadó helyére az 1876-os muszáj vármegye létrejötte után nagyon gyorsan felépülő megyeházánk kapcsán olykor eszembe jut, hogy miként tekinthetett erre az épületre Pártos Gyula (1845-1916) építész. Vajon olykor bosszankodott amiatt, hogy bár az új Jász-Nagykun-Szolnok vármegye első székházának tervpályázatát tizenhárom jelentkező közül ő nyerte, mégsem az ő, hanem a második helyezett, Benkó Károly tervei valósultak meg? És ugyan a szolnokiaknak olykor eszébe jutott Kecskeméten vagy Szegeden járva, hogy akár náluk is épülhetett volna az ottani városházákhoz hasonló székház, és akkor tornya lenne a megyeházának? Vagy ilyesmivel Pucher József munkásainak a levonulása, és az 1878. november 18-ai átadási ünnepség után már nem nagyon foglalkozott senki? (Csakhogy érzékeljük, milyen történelmi távlatai vannak a pályázatoknak és közbeszerzéseknek, meg az esetleges morgásoknak.)
De a történelem nem ismeri a „ha” kitételt. Így nézzük inkább, milyen is volt a megyeházánk az átadása után szűk három és fél évtizeddel! A főbejáratához például fel lehetett hajtani lovaskocsival, így esőtől és naptól védve érkezhettek az arra érdemesek oda, ahol ma már járda van az árkádok alatt. Az épület hőháztartását a hatalmas ablakokra szerelt, egyes elemeiben külön is mozgatható zsalugáterek is segítették, amik ráadásul egész különös hangulatot adhattak az épületnek. (Kár, hogy ezek eddig nem kerültek vissza.) Ezt a 110 éves fotót nézegetve abban is biztosak lehetünk, hogy néhány évvel korábban a megyeháza belsejében egy nagyobb átalakítás és felújítás is történt, hiszen az épület tetején és a kocsifelhajtó előtt lévő villanypóznák már arra utalnak, hogy villany világított a vármegye első épületében. Ami ugye az átadáskor és a következő két évtizedben még elérhetetlen dolog volt Szolnokon.
Érdemes persze néhány pillantást az épületen kívül másra is vetni. A felvétel bal sarkában például a Scheftsik-bazár földszintes épületét látjuk, ami 1929-ig állt a Gorove és a Kert – ma Lengyel légió – utca sarkán. De jól látható az is, hogy Szolnok főutcáján a 20. század elején már nemcsak járda és macskaköves kocsiút futott, de közvilágítás és kertészek gondozta facsemeték is voltak. Miként az is feltűnhet, hogy 110 évvel ezelőtt még jóval szűkebbre tervezték a Tisza-hídra vivő országos főút belvárosi szakaszát, hiszen ki gondolta volna akkor, hogy egyszer mindent ellepnek az autók. Persze nem azért, mert az akkoriak buták lettek volna. Csak éppúgy nem láthattak a jövőbe, miként mi sem. Mert el tudjuk képzelni, hogy milyen lesz a megyeháza 2132-ben? Pont annyi év múlva, mint ahány évvel ezelőtt Nagy Erzsike „Pest-Szent-Lőrincen” megkapta ezt a szolnoki képeslapot.
