Lassan homályba vész, hogy a Táncsics út végén, ahol ma a Zounuk ispános szökőkút áll, 1956. október 26-án a szolnokiak – köztük jópár középiskolás – ledöntötték a „szivart”, azaz a szovjet hősi emlékművet. Ez az érdektelennek tűnő képeslap a „szivar” talapzatának további sorsáról mesél.
A blogSzolnok Album rovatában már korábban is utaltam arra, hogy egy-egy képeslap olyan helytörténeti tényeket őrizhet, amelyeknek máshol semmiféle nyoma nem maradt ránk. Miként arról is írtam már, vannak momentumok Szolnok történetében, amelyekről egy-egy ilyen postai kisnyomtatvány alapján derül ki számomra, hogy nemcsak rosszul tudtam, de sajnos olykor rosszul is mondtam, adtam tovább. A mellékelt, valamikor 1964 és 1973 között Szolnokról Pécsre küldött anziksz is ilyen. Mert bizony jól látható rajta, hogy az 1956. október 26-án ledöntött „szivar” – a városba 1944 novemberében megérkező szovjet Vörös Hadsereg 1945. május 1-jére felállított önnön hősiességét dicsőítő emlékműve – helyén, a Táncsics utca végén, a néhai Felszabadulás tér sarkán, Lenin „megérkezéséig” nem virágágyás volt, hanem bizony vagy 10 évig még a „díszétől” megfosztott talapzat emlékeztetett a szolnoki, októberi sajnálatos eseményekre.
A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata által megjelentetett képeslaphoz használt fotó valamikor 1963 és 1966 között készülhetett.
Bár, ha a kép meglehetősen lombos növényzetéből indulunk ki, szűkíthetjük a fotózás intervallumát, hiszen Kocsis András Lenin-szobrát 1966. április 3-án állítottál fel ezen a helyen, tehát mivel a fotó jobb oldalán még a régi talapzat látható, legkésőbb 1965 nyarán el kellett készülnie ennek a felvételnek. Ha pedig abból indulunk ki, hogy a színház 1962-ben elkezdett, de tulajdonképpen csak az épület főhomlokzatát érintő rekonstrukciója igazán csak 1964-re fejeződött be, akkor 1964-65-ösnek is tippelhetjük ezt a képet. Márpedig a jobb szélen belógó talapzat, az ahhoz tartozó lépcsős emelvény, illetve a valószínűleg mind a négy sarkot kijelölő kúp azt jelzi, hogy bár a „szivart” 1956. november 4-e után nem állították vissza, maga a talapzat még sokáig ott volt a színház közelében.
Nem tudhatjuk, hogy a valamikor 1964 és 1973 között – merthogy a postai bélyegző nem látszik, viszont még irányítószám sincs a címzés alatt – Szolnokról üdvözletét küldő úr vajon tisztában volt-e azzal, mi látható az anziksz jobb oldalán. Avagy szándékosan küldte pont ezt a lapot Bolla (de lehet Balla, Bolha is) József MSZMP titkárnak Pécsre. Jelezve, hogy semmi sem tart örökké, avagy utalva arra, hogy az emlékek még jó tíz évvel később is kísértenek. Netán azt érzékeltetve, hogy ezek a slendrián szolnokiak még mindig egy ledöntött emlékmű maradékát bámulják. Persze mindez csak az én képzeletem műve. Arra azonban tényleg nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon miért nem bontották el ezt a talapzatot? Úgy gondolták, hogy visszaállítják a „szivart”? Praktikusak voltak, hogy majd jó lesz ez még valamire? Vagy csak senki sem mert babrálni azon az akkor rossz emlékű helyen, nehogy néhányan még valamit félreértsenek? Képzeljék el, ha 1956 és 1966 között az terjed el Szolnokon, hogy valami mozgolódás van az egykori „szivar” környékén!
De térjünk vissza inkább ehhez a meglehetősen rossz beállítású, összességében gyenge fotóhoz, ami minden bizonnyal azért készült, hogy ország-világnak bemutassa a „megszépült” szolnoki Szigligeti Színházat. Ami így, a nagyából félszáz éves, addig már legalább kétszer átépített hátsó – öltözői és színpadi – traktust is megörökítette. Ez azonban a korra jellemző félmegoldásokra is utalt, holott szemből fotózva nem buktatta volna le semmi a beruházókat. Persze az is lehet, hogy az ismeretlen fotós koncepciója pont a szocialista félmegoldások megörökítése volt: hátrahagyott, megcsonkított szobortalapzat, félig felújított színház. Hogy közben egy amerikai – hátsó ablakíve és sárvédője miatt biztosan nem Volga – limuzin suhan át a képen, az már tényleg csak „hab a tortán”. De átment. Mármint a fotó. És képeslap lett belőle. Amiért nagyon hálás vagyok, hiszen végre kiderült, hogy a „szivar” talapzata még egy évtizedig az emlékmű ledöntése után a helyén volt.
