Vajon milyen kép élhetett Szolnokról a 19. század utolsó évében, a szintén a Tisza partján fekvő Zenta lakóiban? És ezen a képen változtatott-e mondjuk a „nagyságos Subritzky (?) Gizike úrleány” részére küldött képeslapon látható szolnoki fotó? Törvényszéki palota, villanytrafó, járda.
Erről az 1899. június 30-án Szolnokról Zentára küldött képeslapról sok tekintetben ugyanazokat tudom leírni, mint nagyon sok, az első világháború előtt Szolnokon postára adott anzikszról. Mindez persze lehet unalmas, de felfoghatom úgy is, hogy újabb bizonyíték a korábbi feltételezéseim alátámasztására. Például arról, hogy abban az időszakban egy-egy település postásának – vagy postásainak – szinte minden ottlakót ismernie kellett, hiszen több olyan képeslapot mutattam már be itt, amelyeken a címzés csak egy névből és az adott város vagy község nevéből állt. Az ezen a képeslapon Szolnokról Zentára kézcsókot küldő három vagy négy fiatalember – az aláírások nem nagyon bogozhatók ki – is biztos lehetett abban, hogy a bácskai településen élő Gizike úrleányt a neve alapján is megtalálja a helyi postás. Aki aztán talán nem kürtölte „világgá”, hogy milyen lány lehet ez a Gizike, ha nyílt levelezőlapon négy férfi is küld neki kézcsókot. Merthogy ez sem volt ritka, még a Szolnokról küldött anzikszok esetében sem.
Ebben az esetben is érdekes belegondolni abba, hogy a képeslap küldőit és fogadóját vajon mennyire érdekelte a lap képes oldalán lévő fotó. Vagy a helyi postahivatal dolgozóinak, esetleg a címzett szüleinek, barátainak felkeltette-e az érdeklődését a képeslapra került, távoli Szolnok nevű település, ahol Törvényszéki palota is állt? Egyáltalán mit tudhattak Zentán, 1899 nyarán Szolnokról? Pláne, élt-e bármilyen kép is fekükben a tőlük akár a Tiszán felfelé hajózva is elérhető városról? Érdekes belegondolni, hogy a képeslapok megjelenésével miként alakulhatott át az emberek képzelete egy-egy addig soha nem látott helyről, városról. E lap miatt esetleg néhány zentaiban rögzült-e, hogy az a Szolnok nevű település milyen szépen fejlődik, ha ilyen fotót lehet készíteni róla.
Mert ez a fotó – és ezzel is csak ismétlem önmagam – egyértelműen egy fejlődő város képét mutatja. A 19. század végén ugyanis még kevés magyar településről lehetett elmondani, hogy elektromosáram-szolgáltatással rendelkezett, márpedig ezen a képen, a bíróság sarkánál ott magasodik egy háromlábú villanypózna, tetején valamiféle trafóházzal. Azt persze csak a helyben élők tudhatták akkoriban, hogy az alig három évvel korábban, a mai Verseghy-park területén lévő Scheftsik telepről megindult szoláltatás még csak a város belső részeit érte el, de akkor is nagy szónak, a modernség jelének számított. De ugyanezt mondhatjuk el – szintén csak ismét – a képen látható, gondosan megtámasztott facsemetékről is, amik a városi kertészetre, meg a tudatos közterület-gondozásra utalnak. A kép előterében lévő csemetékről persze csak a szolnokiak tudhatták, hogy azokkal a város főutcáját kezdték díszíteni. És, ha már modern, fejlődő város: ismét nem feledkezhetünk meg a járdákról, amik nemcsak a bíróság épülete mellett, de az utcákon keresztben is futottak.
Egy és negyed századdal ezelőtt ilyen is volt Szolnok. Az akkor alig két évtizede megyeszékhelyi rangot kapott, a korábbiakhoz képest tényleg rohamosan fejlődő város. Ahová 1876 után a megyei bíróságot is elhelyezték, és aminek épületének terveit Wagner Gyula 1892-re készítette el, hogy aztán abból a Jirassek és Kraus nevű építőcég 1894-re törvényszéki palotát emeljen. Pontosabban átadja rendeltetésének a „királyi törvényházat” – ahogy az a homlokzaton állt -, aminek hátsó traktusában a vármegyei börtön, sőt a bitófa is helyet kapott. Azaz e fotó készítésekor még alig ötéves volt ez a mai is álló – igaz, 1924-1926-ban egy emelettel megtoldott – épület.
Ami előtt napjainkban is előfordulnak csoportosulások. Talán az 1898 nyarán vagy 1899 kora nyarán ott ácsorgók is egy benti tárgyalás eredményére vártak, amikor a megyeháza előtt megjelent az ismeretlen fotós, hogy megörökítse a bíróság épületét. Az ácsorgókat meg talán jobban izgatta a különös masina, mintsem odébb álltak volna, így megmaradtak az utókor számára. És bár nehezen, de kisilabizálható, hogy miként is öltözködtek a szolnokiak a 19. század utolsó éveiben. A hivatalnokok, a fejkendős, nem földig érő szoknyát viselő „parasztasszonyok”, a természetesen kalapot és felöltőt viselő férfiak, a járdát súroló szoknyás asszonyok, no meg a gyerekek. És, hogy teljes legyen az időutazás: a képen megörökítettek többsége előbb születhetett, minthogy Szolnokból megyeszékhely lett.
