2025.10.14. (kedd)

Dilemma

Dilemma

Dátum:

Az eset hétköznapi. A belvárosi utcában lévő kapunk elé leparkolt egy autó. Se ki, se be. Szerencsére időben érkezem, még látom a sofőrt. Intek neki. Elhúzza a száját, majd meglehetősen kényelmesen ballag vissza az autójához.

Beül, indít, és előbbre gurul két métert. A bejáró előtt és után is üres minden parkoló. Megállok a kapunk előtt. Kiszállok. Kiszáll. Összeakad a tekintetünk, úgy érzem, mondanom kell valamit.

– Ne haragudj, haza kell jönni – szalad ki a suta mondat a számon.

– Nem haragszom – jön a meglepő válasz.

És nem állok meg. Lenyelem a békát, inkább bemegyek, utólag dohogok. Nem azért, mert a közel 190 centim és 100 kilóm kihívóra akadt volna az aprócska, köpcös fiatalemberben. Nem. Súlyos dilemmával találtam szemben magam.

Leálljak vitatkozni a használt fekete Mercédesszel közlekedő fiatalemberrel, hogy a KRESZ szabályai szerint nem állunk meg idegen kocsibejáróban? De, ha a KRESZ nem is írná ezt elő, akkor sem teszünk ilyesmit, mert lehet, hogy a kapu mögött lakók éppen sietnének valahová, vagy hozzájuk érkezne valaki sietve. Vagy tegyem fel a kérdést, hogy a kapura kiragasztott szöveg elolvasásával van problémája?

Ha belemegyek egy ilyen vitába, az minden bizonnyal elfajul, és eljutunk odáig, ahová a hazai közbeszédben, rettenetes módon egyre többen eljutnak.

És esélyem se lett volna megmagyarázni a magabiztos fiatalembernek, hogy a tolerancia, a másság elfogadása, a kisebbség megértése csak akkor megy, ha a másik fél is tesz érte valamit. Hiába mondtam volna, hogy az ilyen hozzáállással éppen annak árt a legtöbbet, hogy a többség végre elfogadó legyen. Mert az egész az egyekből, az egyek tetteiből alakul ki. Azt hiszem, hiába citáltam volna neki Molnár Ferenc regényét, és abból a nevezetes három oldalt, amelyet bármelyik kisebbség képviselőjének – köztük nekem is, aki ezer féle kisebbséghez tartozik – kívülről kellene tudnia, ahhoz, hogy végre együtt tudjunk élni.

Mert tudom, hogy nem minden fekete Mercédeszes, kis, köpcös fiatalember ilyen. Sőt, a többség igyekvő. És nekem is fáj, ha az újságírókra, a szolnokiakra, a vidékiekre, a bringásokra, a színház szeretőkre, a magyar film kedvelőire tesznek általánosítva, elmarasztaló megjegyzést. Hiszen tudom, nem vagyunk egyformák.

És bajban vagyok. Itt állok negyven évesen, és próbálok egy olyan problémáról beszélni, ami negyven éve az életem része. És nem tudom, hogyan tegyem. Nem akarok a rettenetesek csoportjának még a szélére sem kerülni. De elegem van abból is, hogy velem szemben csak elvárások, kötelező magatartási minták vannak, és nem konfrontálódok, hanem inkább elsunnyogok. Nem beszéljük meg. Inkább nem állunk szóba.

Én csak haza akartam menni. És most én érzem magam iszonyatosan kellemetlenül. Mert csak szélsőségek vannak, nincs középút. Nincs értelmes párbeszéd, csak süketek vitája. És sodródunk.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Szathmáry György emlékére

A 89. Ünnepi könyvhét szolnoki programjainak keretében rendeztek emlékműsort Szathmáry György költő, műfordító 90. születésnapja tiszteletére a Verseghy könyvtárban, Tiszavirág címmel. Húga, Judit kérésére én emlékezhettem a különös sorsú, szolnoki költőre.

Köszönöm a kattintásokat

Az idei 241. poszttal téli szünetre megy a blogSzolnok, hogy január 5-én, 2019 első Album rovatbeli bejegyzésével elindulhasson a 10. évfolyam. Most döbbenek rá, hogy közel egymillió betűt hegesztettem idén egymásmellé, erre a felületre. Megtisztelő, hogy erre napi több százan voltak kíváncsiak.

Szolnoki pipacsok

Száz évvel ezelőtt tizenegyedik hó tizenegyedikén tizenegy órakor véget ért a nagy háború. Ami bő két évtizeddel később megkapta a jelzőt: első. A Flandria mezőin című vers miatt sok helyen pipacs emlékeztet az áldozatokra és talán a következményekre. Lenne okunk pipacsot viselni.

Szomorú írás

Talán elhiszik, nem okoz örömet Szolnok egyes helyeinek a pusztulásáról évente írni. Esküszöm, mindig úgy megyek vissza ezekre a helyekre, hogy reménykedem: történt valami pozitív változás, amióta nem jártam ott. Szomorú Millér, Tallinn mozi, volt Tüdőkórház és a többi.