A trónörökös meggyilkolásáig egy hét volt még, amikor Kálmán és Ilona szolnoki képeslapon küldte kézcsókját Budapestre, feltételezhetően valamelyikük édesanyjának. Abból az alkalomból, hogy ismeretlen úticélú utazásuk közben Szolnokon szálltak át. Megőrizve ezzel a Kossuth tér békebeli pillanatát.

Először a „Kiszáradt csemeték a Kossuth téren” címet akartam adni a mellékelt anzikszról szóló írásnak, de aztán rájöttem, hogy e lapnak nemcsak a hátoldala, de képes felének is szinte minden négyzetcentimétere rejt valami érdekességet. Kezdjük mindjárt a fotó bal szélével, ahol a Kossuth téri artézi kutat védő nyolcszögletű, szerintem fém felépítményű szerkezetet láthatjuk. Ez egyébként a fotó dátumozása nélkül is elárulná, hogy az „Sz és S” kiadásában megjelent felvétel csak a nagyháború előtt készülhetett, hiszen a kút fölött később már a puttós kifolyó díszelgett. De legalább ennyire érdekes a felvétel bal oldalán kicsit „távolabbra” tekintve, a mai Kossuth, akkori Gorove utcán álló Vármegyei Kaszinó, illetve a Kintzel-ház tetejét felfedezni, amik meg természetesen arról árulkodnak, hogy az ismeretlen fotós csak a 19. század utolsó évei után dolgozhatott.

Őszintén megmondom, hogy ezt az általam már jó pár helyen látott, a gyűjteményemben egy keretezett verzóban meglévő felvételt a 68-as obeliszk közelében álló két alak miatt vettem meg újra. Egyrészt a talicskás kubikos Szolnok aranykorának jellegzetes figurája lehetett, hiszen a nagyháború előtti vasút- és gátépítések, de út- és bérpalotaépítések is elképzelhetetlenek lettek volna a kétkezi és egykerekű szállítók nélkül. A képen látható ember is minden bizonnyal sok mindenhez adta addigra az erejét, mire ezen a fotón örökre az utókorra maradt. De nem kevésbé izgalmas a kamerába néző, viszonylag jól öltözött – hiszen cipője és kalapja is van – fiatal fiú. Szerintem a századdal lehetett egyidős, úgyhogy ha túlélte az első világháborút, a spanyolnáthát, a forradalmi terrorokat, akkor a Horthy-korban lehetett fiatal felnőtt, jó eséllyel harcolt a második világháborúban, sőt talán hadifogságba is esett, és egy kis szerencsével a Rákosi- és Kádár-kor után még a demokráciába is belekóstolhatott. Persze kérdés, hogy Szolnokon vagy máshol, mert ugye a város lakossága a fotózás utáni negyedszázadban legalább kétszer alaposan kicserélődött.

Ez a 6 fillérért árusított képeslap a szolnoki városházát szerintem a legszebb állapotában őrizte meg az utókornak. És nem elsősorban azért, mert ezen a felvételen még csak alig harmincéves az épület, és az eredeti kupolái és díszei is a helyén vannak, hanem mert az 1881-es terveknek megfelelő funkciókat tölt be. Magyarul: üzletek vannak a földszintjén. Ha jól számolom éppen nyolc, és ezek egytől egyig hozzájárulhattak nemcsak a város és piaci napokon a környék kiszolgálásához, de ahhoz is, hogy a szolnoki Kossuth tér valóban a megyeszékhely főtere legyen. Főteret ugyanis nem lehet kinevezni, azt a lakók „élete” jelöli ki. Azt hiszem, a mából nézve is gyönyörűek a városháza földszintjén egymás mellett sorakozó portálok, kirakatok. Nem véletlen, hogy komoly gyalogosforgalom van az előttük lévő járdán.

Koppan György vagy Fehér Adolf üzlete előtt egy korabeli „teher taxi”, azaz egy nagykerekű kézikocsi is látható, amire vagy amiről éppen pakolnak. Vele szemben, az út másik oldalán pedig fiákerek várakoznak, azaz olyan egy- vagy kétlovas, rugós felfüggesztésű, leereszthető tetejű bérkocsik, amelyek a korabeli városi személyszállítás szinte egyetlen közösségi eszközei voltak. Egyes feljegyzések szerint Szolnokon több mint hetven volt forgalomban, és az egyik legfontosabb „drosztjuk” a városházával szemben működött (még e felvétel készítése után negyven évvel is). Lehet, hogy a lovakat vagy a lócitrom közelségét nem bírták a „droszt” melletti facsemeték? A tér keleti oldalán látható lombos fák alapján ez egyértelműen egy nyári felvétel, márpedig akkor három kiszáradt csemetét is megörökített a fotós.

Vajon mindezek Angyal Kálmánnénak is feltűntek Budapesten, a Margit körút 8. szám alatt lévő bérház második emeletén, ahová a postás legkésőbb 1914. június 22-én kézbesítette a neki mellékelt képeslapot? Csak feltételezem, hogy ha nem Kálmán és Ilona nevű gyermekei küldték neki az anzikszot, akkor valamelyik gyermeke és annak ifjú hitvese lehetett az anzikszíró, akik – elengedve a fantáziámat – talán éppen nászútra mentek valahová Budapesten át Szolnokot érintve. És nem kizárt, hogy nászútjukkal együtt a boldog békeidők is véget értek, hiszen 1914. június 28-án Szarajevóban eldördült az a bizonyos lövés, amire hivatkozva egy hónappal később lángba borult a világ. És többé már Szolnok és a város főtere sem lehetett olyan, mint annak előtte, ahogy például ránk maradt az emléke ezen a lapon.