A szépreményű Vancsek Mariska és a szolnoki Bagi János kapcsolata vajon hová juthatott azt követően, hogy János emlékkönyvbe illő sorokat küldött Mariskának egy olyan képeslapon, ami az elsodort szolnoki fahidat helyettesítő kompot mutatja. Által mentek ők a Tiszán…?
A mai Szolnok területén tiszai kompról csak egyetlen helyen tudok. Nagyjából a jelenlegi Aranylakat mögötti parkolóval egyvonalban lévő partot és a mai Verseghy park közepe alatti folyóoldalt – ahol a vízmérő kijelző áll – köthette össze. És mindössze szűk másfél évig működhetett. Pár nappal az utolsó szolnoki, ácsolt Tisza-híd pusztulásától – 1919. március közepe – az első vasbeton tiszai átkelő átadásáig – 1911. június – szállította az utasokat és a terheket a kapcsolat nélkül maradt két part között. Faragó Sándor szolnoki papírárukereskedő pedig ebben a 15 hónapban úgy gondolhatta, hogy érdemes nemcsak megörökíttetni a kompot, hanem képes levelezőlap formájában piacra is dobni. Nem tudom, mire számított a remek kereskedő: sokáig lesz aktuális a lapja vagy inkább érdekessége miatt lesz kelendő?
Ha ránézünk magára a fotóra, szerintem egyértelmű, hogy a Tisza városfelőli oldalán készült a komp indulása előtt. Azért a városfelőli oldalon, mert ha a mai Tiszaliget felől dolgozott volna a fotós, akkor a képen a megyeháza hátsó homlokzatának illetve a Kossuth (akkor Gorove) utcai palotasor tetejének is látszódnia kellene. Illetve azért is a folyó jobb partján született ez a fotó, mert a felvétel bal szélén, az S kanyart leíró parti út fölött, ott áll az Aranylakat vendéglő elődje. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az a vendéglő épp annyira volt vesztese a fahíd katasztrófájának, mint nyertese, hiszen bár a városból nehezebben lehetett megközelíteni, azért az olykor kompra várók generálhattak némi forgalmat. Mert nem hinném, hogy mindig olyan gyér volt a forgalom, mint ahogy az a felvételen látható. (Az indulást a kompon lévő szekér állása igazolja.)
Számomra rendkívül érdeles, hogy a felvétel bal szélén egy villanypózna is látható, ami innen tovább nem nagyon vezethette az áramot. Inkább azt mondanám, hogy a katasztrófa után a lehető „legkomfortosabb” átkelőt próbálták kiépíteni, és talán villanyfény is segítette a kompra való fel- és leállást, legalább a város felőli oldalon. Ne felejtsük el: ennek a kompnak télen, korai szürkület után is működnie kellett.) Persze lehet, hogy tévedek, de más okát nem nagyon látnám ennek a villanypóznának, hiszen magát a vízijárművet leginkább a folyó sodrása mozgathatta a két part között. Arra mondjuk, kíváncsi lennék, hogy a múlt század elején sem kevésbé szeszélyes folyójárás mennyire nehezítette meg a szolnoki komp közlekedését, illetve mennyi munkával és „üzemszünettel” járt a lentebb vagy fentebb lévő folyószinthez történő igazodás.
Mindez persze – mint oly sok, már általam is bemutatott képeslap esetében – nem nagyon érdekelhette e konkrét anziksz Szolnokról Újpestre küldőjét. A szolnoki Bagi Jánost 1910. szeptember végén inkább Vancsek Mariska izgathatta, aki talán nem sokkal korábban kosarat adhatott a fiatalembernek. Mert mi más ragadtathatta Jánost egy ilyen emlékkönyvbe illő „vers” megírására: „Majd ha néha az esti alkonyon / Elmerengve ülsz / Hajdani emlékeket andalogva gyűjts / Jusson akkor majd eszedbe / Jó barátod, én / ki feledni meg nem szűnik / míg e földön él / Élj a sorsnak kebelén / sok szerencsés napokat / Ne felejtsd el, hogy ki írta emlékül e sorokat.” A magam részéről csak remélni tudom, hogy János és Mariska végül egy hajóban evezhették végig az életüket, és ez a lap is a közös hagyatékukból került elő később egy olyan déd- vagy ükunokának köszönhetően, aki már nem is emlékezhetett rájuk.
