Szolnok legrégebbi tere nagyjából száz évvel ezelőtt, amikor még neve sem volt, és a Kálvária is a templom főbejáratának vonalában állt. Sőt, ez utóbbit lámpa világította meg, igaz, tövében talán koldus kuporgott. Faragó Sándor képeslapján még egy szekér is fordul a rendház ajtajánál.
A belvárosi nagytemplom bejárata felé igyekvő, a Mária út végéről dolgozó fotósnak éppen ezért háttal lévő hölgyek ruházata és főleg kalapjai alapján gondolom azt, hogy ezt a fotót valamikor a két világháború között, azon belül is inkább az előző század húszas éveiben készítették. Azért kell valami támpontot keresni, mert a Faragó Sándor papíráruháza kiadásában megjelent lapra – mondhatni: szokás szerint – semmiféle datálást nem nyomtak, és sajnos a birtokomban lévő anziksz írója sem tett erre vonatkozóan semmiféle utalást, illetve a postai bélyegző évszáma sem látszik tisztán. A papír minősége, a bélyeg, a képeslap hátnyomata, na meg persze a kosztümös, kalapos hölgyek alapján számomra egyértelműnek tűnik, hogy Szolnok legrégebbi terét, annak kialakulása után legalább kétszáz évvel fotózta le valaki.
Egy olyan pillanatban, amikor viszonylag sokan voltak az egyébként csak 2004 óta Szentháromság térnek nevezett, háromszög alakú, a rendház, a nagytemplom és a mai Templom (korábban Szent Ferenc, Koltói Anna is volt) utca által határolt közterületünkön. A templom bejáratától balra, a fentebb már említett hölgyeken kívül, jól öltözött, öltönyös urakat, illetve gyerekeket is látunk. Miközben a Kálvária szobor fotós felőli oldalán egy kuporgó alak is feltűnik, talán egy kéregető. A rendház bejárata előtt viszont egy klasszikus lovaskocsi áll, amin olyan, mintha ülnének, hajtója pedig éppen megkerülné. Sajnos nem tudok annyira belenagyítani ebbe a legalább százéves felvételbe, hogy ne csak azt mondhassam: olyan, mintha azok az alakok katonák lennének.
És ezzel még nincs vége a nagyjából száz éve megörökített szolnokiak felsorolásának, hiszen legalább hat alak feltűnik a kisgimnázium épülete előtt is. Olyan, mintha a kertbe vivő fedeleskapu előtt két hölgy két kisgyerekkel sétálna, míg egy harmadik az ablaksor előtt futna feléjük, egy nagyobbacska, kalapos – talán nem is hozzájuk tartozó fiú – pedig már a lépcsőnél látható. A kép készítésekor az épületben leányiskola működött. Illetve ha valóban a múlt század húszas éveiből származik ez a felvétel, akkor az is elmondható, hogy a képből kifelé tartó alak pár lépéssel később nem érhetett a mai Cserkészház elé, hiszen az majd csak 1937-ben került a térre.
A száz évvel ezelőtti Szentháromság terünket figyelve érdemes még pár apróságot észrevenni. Számomra a legmeglepőbb, hogy a Kálvária mögött egy szép, kovácsoltvas, felül csigavonalas kandeláber, azaz közvilágítási lámpa látható. Mivel a rendház és a kisgimnázium tetején is látunk villanyáram vételezésére szolgáló eszközöket, ezek is arra utalnak, hogy a felvétel inkább az első világháború után, mintsem előtte készült. A fotózás datálásában ugyanakkor nem segít hasonló módon a felvétel előterében futó macskaköves kocsiút, hiszen arról a legtöbb szolnoki tudja, hogy már a 19. század közepén elkészült. Merthogy a város első kövezett útja is ezt a teret érintve futott az első vasútállomás a tiszai átkelő között.
A tulajdonomban lévő szolnoki lap egyébként névnapi üdvözletül szolgált. Szűcs Jánosné postamesternek küldték Szolnokról Püspöklakra, egy apró Baranya megyei községbe, ami 1968 óta már Geresdlak település része. A huszadik század első felére jellemző írásképpel két külön személy írta. A nevüket sajnos nem tudom kisilabizálni – talán Lisznyai -, de a második aláírás mögé tett „pm” megjelölés alapján hajlok arra, hogy a szolnoki postamester és családja adhatta fel kollégájuknak ezt a lapot, ami szerintem a város akkori legszebb terét ábrázolta. A bélyegzőn látható november 18-ai dátum alapján talán a Baranya megyei Erzsébet postamester-asszony se bánta, hogy Szolnok nagytemplomának fotójával köszöntötték névnapján.
