Az éppen félévszázada megnyitott Pelikán szálló „aranykoráról” is árulkodik ez a nyolcvanas évek elején készült felvétel, aminek középpontjába a Szovtranszavto, szovjet szállítmányozási vállalat autóbusza került. Akkoriban rendszeresen parkoltak ilyenek a Pelikán előtt.
Ezt a színes fotót is Dombi Gábortól kaptam egy albumban. A felvétel készítője ismeretlen, de feltételezhető, hogy a nyolcvanas évek elején Szolnokot, illetve a jellegzetes szolnoki épületeket próbálta megörökíteni, és inkább amatőr, mintsem profi lehetett. Ebben az esetben a helyválasztása kézenfekvő és tökéletes volt, hiszen egyetlen képre összekomponálhatta az új szolnoki városközpont létesítményeinek többségét. A felvétel bal szélére az 1975. március végén megnyitott Pelikán szálló lóg be, a közepét az 1979 júniusában átadott Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (MMIK) uralja, ami mögött az 1981-re elkészült olajos, illetve az 1975-ben felavatott vízügyes irodaház látható. És, hogy a felvétel csak a nyolcvanas évek elején készülhetett, azt az MMIK és a Centrum között már kész tömb – eredetileg az Állami Biztosító helyi székháza – bizonyítja. Ha csak az épületeket nézzük, szinte ma is elkészíthető lenne egy ilyen felvétel, azzal a megkötéssel, hogy a fotó jobb szélét már az Agóra uralná.
Amik miatt azonban napjainkban nehezen lehetne megismételni ezt a képet, azok a Pelikán szálló parkolójában álló járművek. Gyűjtőktől még csak-csak össze lehetne szedni egy fehér Zaporozsecet, egy kék Zsigulit, egy barna Trabantot, egy fehér bogárhátút, továbbá egy világossárga Skoda 105-öst, fehér 1300-as Polski Fiatot és egy bordó 1300-as Daciát – egy kelet-európai autótalálkozót lebonyolítva -, ám a kép középpontjába került 45 személyes, panorámás, különleges Ikaruszt, az egykori Szovjetunió szállítmányozási vállalatának feliratával, már nehezen lehetne beszerezni. Bár ki tudja? Ezeknek az Ikaruszoknak a többsége ugyanis soha sem járt a Szovjetunióba. Ezeket Magyarországon tárolták – általában szovjet rendszámmal -, hogy a hozzánk látogató, arra érdemes szovjet állampolgárokat ezekkel szállítsák a vasútállomásoktól, ritkábban a repülőtérről kis hazánk néhány napos bejárására. A nyolcvanas évek elején nehezen lehetett volna a Pelikán parkolóját egy-egy ilyen busz nélkül megörökíteni.
Merthogy a Hotel Pelikán külföldi vendégeinek nagytöbbségét a Szovjetunióból, szervezetten érkező csoportok tagjai tették ki. És itt fontos a szervezetten szó is, hiszen az akkor is istenített nagyhatalom állampolgárai nem utazhattak szabadon. Aki mégis világot láthatott, az csak csoportosan, kísérővel utazhatott külföldre, ahol aztán nem csak a kulturális örökségekben gyönyörködhetett, hanem kötelező gyárlátogatások is voltak a programban. A megyei napilap korabeli számai tele vannak az ilyen látogatásokról szóló beszámolókkal, amelyeknél a felkeresett gyár neve bírt hírértékkel. Üzletekbe kevésbé járhattak a szovjet turisták, vagy ha mégis, akkor ott ugyanúgy csak nézelődtek, mint a múzeumokban, hiszen nemcsak csórók voltak, de forintot se nagyon válthattak. Úgyhogy számukra igazi kulturális és egzisztenciális sokk lehetett egy-egy ilyen magyarországi kirándulás. Főleg, ha nem valamelyik szovjet nagyvárosból érkeztek, például Szolnokra.
Az ismeretlen fotós, aki nagyjából négy és fél évtizeddel ezelőtt már álló épületeket hagyott ránk a felévtelén, néhány, ma már nem létező érdekességet is megörökített. Például a Pelikán parkolót és a Hild tér járdáját elválasztó beton „utcabútort”, aminek a felső része lényegében virágágyás volt, és majd három évtizeddel később, az Agóra építése miatt bontották el. Vagy az akkori négyes főút mellett álló, csak városokban használt, belülről világító KRESZ-tábla emlékét, amikre talán azért lehetett szükség, mert még kevésbé léteztek jó minőségű, fényvisszaverő anyagból készült táblák. De ugyanígy a múlt lenyomata a kép előterében lévő fa törzse köré épített hirdetőoszlop, amin csak az állami hirdetővállalat helyezhette el a plakátjait. A kép bal szélére ugyancsak belógó, azóta is üresen álló Baross – akkor Beloiannisz – utcai telket a Pelikán parkolótól elválasztó fekete-fehér lánctartó oszlopok viszont a legtovább bírták a kelet-európai autók és szovjet turisták eltűnése után.
