Amióta Petőfiék kitalálták, oly sokszor tűztük már zászlónkra a sajtó szabadságát. De mit ér mindez, ha lassan elfogynak azok az olvasók – tévénézők, rádióhallgatók -, akik nem üres tekintettel akarnak szórakozni, hanem a közelebbi és távolabbi világról tudni, és azon felnőttként gondolkodni, ezáltal a közösségnek, a demokráciának a valódi részévé válni? A szabad sajtó, szabaddá tesz! De mit ér a sajtó szabadsága, ha elfogy az igény a sajtóra?
Hónapról-hónapra kevesebb nyomtatott sajtótermék fogy Magyarországon. Az országos heti-és napilapok lényegében csak a főváros és a megyeszékhelyek lakosságához jut el. Az elvileg írni és olvasni tudó magyarok több mint fele semmilyen nyomtatott terméket nem vesz a kezébe, és a maradék többségének is a műsorújságok jelentik az egyetlen olvasmányélményt.
Az internet lefedettsége folyamatosan növekszik, ám a hírportálok látogatottsága nem követi ezt az emelkedést, és messze nem éri el a nyomtatott sajtóról leszokókat. A legnagyobb hírportálok látogatottsága is csak a kiegészítő szolgáltatások miatt haladja meg a többszázezret, ám a legjobb hírfelületeket is alig százezrek olvassák naponta.
Minden magyar ember naponta, átlagosan 4,5 órát ül a tévé előtt. A hírműsorok vagy a műsorrendben jól eldugott háttérműsorok nézettsége azonban tragikusan alacsony. Ha nem lenne kötelező ilyeneket gyártani, már rég brazil szappanoperák mennének a helyükön.
A rádiózás mára egyenlő lett a zenehallgatással. A rádiók többsége egy olyan mozgó zenegép, amelyik a legkevesebb emberi beavatkozást igényli. Pedig a felmérések szerint legalább annyi időt töltünk a rádió hallgatásával, mint tévézéssel.
Mert erre van igény.
Mert ezzel az olcsó mondattal egyszerűbb védekezni, mint a profitról lemondva, a közösségért némi felelősséget vállalva, kicsit előretekintve, változtatni.
Mert ez a jelenlegi helyzet mindenkinek egyszerűbb.
Miért lenne az jó, ha az emberek többsége nem a villalakók bélműködéséről, a pénzgyárnak tekinthető tehetségfelhajtó műsorok szereplőiről, valódi teljesítményt felmutatni képtelen hazai sztárocskákról kapnának híreket, hanem az életüket ténylegesen befolyásoló eseményekről? Miért lenne az jó, ha az üveges tekintetű, lebutított választók helyett önállóan gondolkodni tudó, kérdező, és csak valódi válaszokat elfogadó szavazókkal kellene időről-időre szembenézni? Miért lenne az jó, ha nem úgy nőne fel egy újabb generáció, hogy azt kapja útravalónak, hogy a sajtó egyetlen feladata a szórakoztatás?
Mennyivel bonyolultabb lenne az egyre inkább leegyszerűsödő világunk, ha a sajtó valóban betöltené szerepét, ellátná azokat a feladatokat, amelyek miatt oly sokszor kívántuk már a szabadságát. A valódi sajtófogyasztók elfogyásával értelmét veszti a sajtó szabadsága, a sajtó szabadságának eltűnésével pedig megszűnik a sajtófogyasztók szabadsága. Pártállástól, világnézettől, hatalomtól és ellenzékiségtől függetlenül.