Egy perc múlva már loholunk egy sajtós után. Vaskordonok és rendőrsorfal között kísérnek át a Grassalkovich kastély elé, ahol több tucat újságíró és kamera várja az Európai Unió külügyekben illetékes tisztségviselőit, és a 27 tagállam külügyminiszterét. Aztán kiderül, hogy az egyik, a házigazda már megérkezett. Egyre több kamera fordul a bejárat fölötti erkély felé, ahol a magyar és az uniós zászló között Martonyi János mosolyog. Legalább nem egymást fotózzák és kamerázzák az unatkozó újságírók.
Kellemesen melegít a márciusi nap, miközben várjuk, hogy a konvoj megérkezzen Budapestről. A magyar soros elnökség okán nálunk tárgyaló miniszterek már túl vannak az első budapesti munkanapon, előző este kultúrprogram is volt, jöhet a folytatás.
A többség gyalog jön a parkolótól a kastély elé. És pontosan tudja, hogy akar-e nyilatkozni, vagy sem. A svéd külügyminiszter egyenesen a svéd tévé riporteréhez lép. A holland külügyér is megtalálja a földijét. A legnagyobb érdeklődést Catherine Ashton, az EU ?külügyminisztere? váltja ki, de a német miniszternek sem kell szégyenkeznie az érdeklődők száma miatt. A legfontosabb kérdés, Líbia, de szó esik szegény Japánokról is.
Ahogy elvonulnak a külügyminiszterek és a népes csapatuk, rendőri kísérettel visszasétálunk a művelődési házból kialakított sajtóközpontba. Elhaladunk a kastély előtt felsorakozott MEU-s rendszámú Audik és Volkswagenek előtt, meg a csillogóan új rendőrségi Fordok sorfala mellett. Rendőrkutyák, civil ruhás, füldugós biztonságiak és rendőrök kísérik utunkat. Június végéig senkinek sem javaslom a gödöllői kirándulást.
A sajtóközpontban mindenki ráveti magát a laptopjára. A világ minden tájára mennek a tudósítások Magyarországról. Japán stáb éppúgy dolgozik itt, mint osztrák, német, olasz, tucatnyi magyar, vagy éppen Macedón.
A Macedón riporter sráccal a kastély udvarán ismerkedünk meg. Eredetileg a családi fotózásra vonultunk át a Barokk-színházhoz, de végül csak a fotósokat és a kamerákat engedték be. A szerkesztők a biztonságiak gyűrűjében a parkban szórakoztatják egymást. A macedón srácot leginkább a magyar médiatörvény érdekli, ami az ő parlamentjükben is beszédtéma. Engem meg az ottani magyar befektetések, de ez nem nagyon hozza lázba.
Az olasz operatőr késve érkezik. Szerencséje, hogy a szigorú biztonságiak szíve megesett rajta, bekísérik az udvarra. Az egyik magyar szerkesztőlány a bepisilés határára ér, de az udvarról egyedül nem mozdulhat. Végül, megkéri az egyik füldugós urat, hogy kísérje el a mosdóig. Utána jót röhögünk rajta, mert nemzetbiztonsági felügyelet mellett még egyikőnk sem pisilt.
Késnek a külügyminiszterek. Késik a családi fotózás, vagyis az a protokolláris pillanat, amikor mint egy osztályképen, összeállnak egy mosolygós fotóra a miniszterek.
Végül nyílik az ajtó. Akinek van mondanivalója, kijön. Akire a sajtó kíváncsi, azt megrohanják, a többiek meg akár rá is gyújthatnak. Az olasz, a német és az osztrák külügyér a legkapósabb. Diktafonok, kamerák és fényképezőgépek gyűrűjében válaszolnak türelmesen.
Közben két külügyminiszternek külön tárgyalnivalója akad. A park egyik padjára telepszenek, a tolmács mögéjük áll, a titkárok melléjük, a szakértők köréjük. Pár lépéssel távolabb pedig a biztonságiak gondoskodnak a nyugodt eszmecseréről.
Ahogy visszaérünk a sajtóközpontba, ismét mindenki a laptopjaira veti magát. Mennek a hírek a legnagyobb hírügynökségekhez, a rádiós bejelentkezések a világ számtalan tájára. Születnek a hírek.
Majd újra szólnak, hogy Martonyi János és Catherine Ashton érkezik, hogy megtartsák a tanácskozást lezáró sajtótájékoztatójukat. Késésben vannak, elhúzódott a tárgyalás. Nincs idő, még arra sem, hogy a szétszéledt tolmácsokat megvárják. Lady Ashton belevág, majd jöhetnek az újságírói kérdések. Újra csak Líbia a legfontosabb. S mire más témában is lennének kérdések, Ashton sajtósa megköszöni a kérdéseket. Ugranak a biztonságiak, körbeveszik az angol ladyt, és már el is hagyják a termet. Martonyi még nyilatkozik, aztán kiürül a terem.
Kifelé már nem foglalkoznak velem. A rendőrök intenek, mintha ismerőstől búcsúznának. Találkozunk még, mert a magyar soros elnökség felénél se tartunk, lesz még nagy jövés-menés Gödöllőn.