A nézőterén olyan halálos csönd támad, hogy a színpadon lépkedő színész cipőjének ropogását is hallani lehet. A világot jelentő deszkákon elhangzó két szó között érzem, hogy a mellettem ülők lélegzete egy másodpercre megáll. A drámai pillanat végén halk szipogás, kotorászás a retikülökben a zsebkendők után, és az előttem lévő sorokban ketten is a szemüket törölgetik. Ha nem látnám, hogy mi történik előttem a színpadon, ezekből akkor is érezném: az a színházi csoda, amit se tévé, se mozi, se könyv nem tud megteremteni, megtörtént.
Az előadás nem akkor ér véget, amikor elhal a taps a nézőtéren. A történet felzaklat, nem hagy nyugodni, még másnap hajnalban is eszembe jut, és napokkal később is hordozom magamban. Agyamban még mindig látom a megrendült apát, ahogy egyhelyben állva előre, hátra dülöngél. Látom a főhősnő görcsbe rándult ujjait, az apja kezét, amint a hirtelen jött gazdagsággal, a zacskó arannyal matat. És újra előjön az érzés, ami az előadás közben többször elkapott, hogy felugrok, és ráordítok a főhősre: te szerencsétlen, becsaptak! Te jó ég! Szinte benne voltam a történetben, hiszen két méterre tőlem zajlott a dráma. Se könyv, se mozi, se tévé, soha nem lehet képes erre.
Sajnálom azokat, akik nem járnak színházba. És sajnálom, hogy soha nem tudom megértetni velük, mit vesztenek. Micsoda közös játékból, micsoda különös diskurzusból zárják ki magukat.
Elmagyarázhatatlan az Ármány és szerelem díszlete. Három eltolt szín, amelyek pontosan megmutatják, hogy a szereplők hol helyezkednek el a társadalomban. Ez kevés! Ez csak akkor érthető, ha látjuk, amint Schnell Ádám, az ármánykodó apa, miként száll alá Karczag Ferenc otthonába. A nemesség ezüstre festett arcáról mit mondhatok? Ha nem látjuk, hogy Dósa Mátyás – a reménytelenül szerelmes főhős – arcán miként maszatolódik el ez az álarc, ha nem érzékeljük, hogy a középső szinten megjelenő Radó Denise kegyencnőjének arca jóval halványabb, mint a fentebb állóké, akkor csak pillanatfelvételekről beszélünk.
Annyiszor beszélnek lenézően a vidéki színjátszásról, meg a giccsbe hajló népszínházakról, hogy legszívesebben üvöltenék: gyertek és nézzétek meg Csiszár Imre Ármány és szerelemjét Szolnokon! De minek üvöltsek, úgysem hallanák meg. Inkább elmondanám mindenkinek, aki a városban csak egy picivel is többre vágyik, mint a primitív valóságshow-k, hogy tessék megnézni Schiller drámájának szolnoki adaptációját. Mert egy szerethető történetet mesélnek el izgalmasan, elgondolkodtatóan, meghatóan és szépen. És mert nem kívülálló idegenként, agyatlan szempárként kezelik a nézőket, hanem értelmes játszótársként. Ez a színház! A mi színházunkban! Ne menjenek el egy ekkora kincs mellett!
(Az előadás képei a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
