Kezdjük Leninnel. Mármint a szobrával, amelyik 21 éve még ott állt, ahol napjainkban Zounuk ispán evez. Csak a fiatalabb, de már választókorú olvasók kedvéért biggyesztem ide, hogy Vlagyimir Iljicsnek – ezek voltak a keresztnevei a szovjet forradalmárnak – minden városban volt legalább egy szobra. (Meg legalább egy róla elnevezett tere és egy utcája!) Ahogy emlékszem, mi még a szerencsésebbek közé tartoztunk, mert például a hódmezővásárhelyiek egy olyan Lenin-szobrot bámulhattak évtizedeken át, amelyik úgy nézett ki, mintha a vezért a lakás legkisebb helyiségében tartózkodva mintázták volna meg.
A mi Leninünk a mai Táncsics utca végén nézett a jövőbe. Ott, ahol 1956-ig a „szivarnak” csúfolt emlékmű állt. Lenin egy meglehetősen nagy, vörös műmárvánnyal – a moszkvai mauzóleumra hajazó – borított talapzatról tekintett ránk. Ha valaki, az akkori négyes útról bekukkantott a tanácsháza melletti utcába, hát elkaphatta Lenin tekintetét.
Azt nem tudom – de majd valaki elárulja -, hogy Kocsi András alkotása mikor lett felállítva. Minden bizonnyal egy április 4., november 7. vagy éppen április 21. lehetett az alkalom. (Szerintem 1970 a megoldás.) Annyi azonban biztos, hogy a nyolcvanas években Lenin már ott ácsorgott.
Arra viszont tisztán emlékszem, miként alázták meg „élete” utolsó napjaiban. Mielőtt ugyanis lebontották volna, egy nagy fadobozba zárták. Úgy nézett ki, mintha a park sarkán, valaki elvesztett volna egy csomagot. És csak a helyiek tudták, hogy mit rejt a pakk. A legszebb persze az volt, amikor az 1990-es választási kampány idején, az akkor ereje teljében lévő MDF teleragasztotta a talapzatát a híres „Taváris konyec” plakáttal.
Bevallom, Lenin szobra kiesett az életemből. Egyetlen koszorúzásra, vagy ünnepségre sem emlékszem, amit ott tartottak volna. Ellenben a Kossuth téri Munkásmozgalmi emlékmű sokkal jobban él az emlékeimben. Viszont csak most tudtam meg, hogy Kovács Ferenc alkotása a munkásmozgalomnak állított emléket. Annak idején ugyanis a többség csak mezítlábas szobornak, vagy „innen jöttünk, ide megyünk” szobornak nevezte, utalva az alak kéztartására.
A szobor mellett – a fennmaradt képeslapok tanúsága szerint – három zászlótartó rúd magasodott. Nem akarok hazudni, de úgy emlékszem, hogy a ronda mészkő talapzaton álló rudak tetejét – lassan rozsdásodó – ötágú csillagok zárták. Nagyobb ünnepekkor, vagy fontos vendég Szolnokra érkezésekor vörös- és nemzetiszín lobogók lengtek rajtuk. Alattuk pedig a fegyveres erők képviselői adtak díszőrséget. Négyen. Csak a később születettek kedvéért sorolnám fel, hogy mely szervezetek képviselő díszelegtek ott – egy kivételével – fegyveresen. Állt ott egy szerencsés sorkatona a Magyar Néphadsereg kötelékéből, egy pocakos munkásőr a maga szürke gyakorlóruhájában, továbbá egy szovjet kiskatona és egy ifjú gárdista. Terpeszben, kézben a fegyverrel nézték a teret.
Ugyanilyen felállás dekorálta alkalmanként az SZTK előtti téren álló Szovjet Hősi emlékművet is. Az nem volt valami különleges alkotás, sőt emlékeimben a szokásos hasábokból összerakott, tetején csillaggal és szovjet címerrel díszített obeliszkként él. A magyarországi harcokban elesett szovjet katonáknak állított emléket, de hogy meddig azt nem tudom.
És, hogy hová lettek ezek a szobrok. A dunaújvárosi helytörténeti gyűjtemény udvarán ott ácsorog a helyi Lenin, a pesti munkásmozgalmi szobrok többsége meg egy jól jövedelmező, turisztikai zarándokhelyre került. De hol vannak a szolnoki szobrok?
Javítás: A cikkben eredetileg ez a mondat szerepelt: „Ahogy azt sem, hogy az egykori Damjanich uszoda sarkánál álló Marx-szobor mikor tűnt el.” – Ifj. Kádár Zoltántól azóta tudom, hogy megcsalt az emlékezetem, pontosabban egy városi legendát terjesztettem. Az a szobor csak hasonlított Marxra, igazából Damjanich Jánost ábrázolta, és miután többször ledöntötték, a megyei múzeum épületébe került. Ma is ott látható.
A tévedésért elnézést kérek!
