Hat óra előtt néhány perccel – nem előbb, nem később – két kutya iszonyatos csaholásba, ugatásba, vonyításba kezd minden reggel Szolnok közepén. Feltételezem, ebben az időpontban jelenik meg a gazdájuk a reggelijükkel, és abban a néhány percben őrülnek meg, amíg megérkezik eléjük az étel. Mert az előadás soha nem tart egy-két percnél tovább. Viszont van annyira hangos, hogy a környék házaiban a reggeli ébresztést megoldja. De nem panaszkodom, mert kertes házak között, vidékiesebb környezetben más zajokra is ébredhetnék.

Meg egyébként is, pontban hatkor a belvárosi nagytemplom harangja zendít rá. Zeng a maga érces hangján, nagyjából négy-öt percig. Vekker sem kell, hogy az ébresztés utáni szendergés nehogy álomba forduljon. A belvárosi lét előnye, hogy óra nélkül is pontosan tudja az ember, hány óra.

A hetet sem lehet eltéveszteni. Hónapokig próbáltuk kideríteni, hogy honnan jöhet a gyári duda hangja, ami pontban hétkor – majd délután fél négykor is – bejárja a belvárost. Hozzáértők állítják, hogy a már nem létező szolnoki papírgyár szelleme süvít ilyenkor. Egykor munkára hívott, ma már csak emlékeztet a valamikor szebb napokat látott helyi iparra.

Fél nyolc és nyolc között autók zajától hangosak a szűk belvárosi utcák. Iskolába viszik a kényelmes gyerekeket a kényelmes és elfoglalt szülők. (Én is.) Az autók valahogy megállnak az iskolák előtt, majd startolnak tovább a munkahelyre. Nyolcig mindenkinek a helyén kell lennie. Aztán jöhet a csend.

Persze, csak hétköznap. Mert a hétvégék reggeljei, kora délelőttjei a kéziszerszámok Paganinijeié. Hangolnak a csiszolók, a fúrók, a flexek, a különböző kalapácsok és tömörítő gépek. Mert valami bütykölni, építeni, átalakítani való mindig akad. És, hát a munka nem várhat sokáig, jobb azt időben elkezdeni. Ébredtünk mi már vas kalapálására, légkalapácsra, csövek méretre vágására, fúrásra, faragásra. De toleránsak vagyunk, mert tudjuk, hogy egy olyan embernek, aki hétvégén reggel nyolckor már izzítja a masinát, esélytelen elmagyarázni, hogy ezt miért nem kellene.

Ha a mesterek, vagy a magukat annak gondoló elszánt amatőrök máshol garázdálkodnak, akkor egyébként napközben olyan a csend, mintha nem is a belvárosban, hanem valahol egy távoli hegyen, valami erdőben lennénk. Maximum a párjukat kereső macskák gyermeksírásra emlékeztető vonyítása, vagy egy-egy tévedésből megszólaló, de senkit sem érdeklő riasztó rondíthat bele az idillbe.

Az igazi kihívást az esték jelentik. Nem azért, mert a belvárosban számtalan vendéglátóhely üzemel. Hanem inkább amiatt, hogy a – hangokból ítélve – meglepően fiatal vendégsereg mániája a vándorlás. Egyik kocsmától a másikig, majd vissza, vagy innen oda. Útközben pedig énekelni, hangosan röhögni, olykor ordítani illik, mert ha az embernek éjfél körül jó kedve támad, az csak akkor az igazi, ha erről mindenki tudomást szerez. A legjobb poén, amikor egy-egy ilyen társaság úgy érzi, hogy az utcán állva kell megbeszélni olyan fontos ügyeket, mint ki kivel mikor milyen kapcsolatot létesített.

A koronát az éjszakára mégsem ezek a társaságok tették fel eddig. Hanem az a részeg pasas, aki éjfél után hazafelé botorkálva kötelességének érzi megértetni az őt megugató kutyákkal, hogy fogják be a szájukat: „Ne ugassá mán!!!”. Ilyenkor érti meg igazán az ember, mit is takar az ördögi kör kifejezés.