Azt hiszem, alapvetés, hogy Szolnok környéke azért lett lakott hely több ezer évvel ezelőtt, mert itt két folyó találkozott, ráadásul ezeken itt át is lehetett kelni, illetve átkelőt lehetett rajtuk kialakítani. A folyók ételt adtak, szállítási útvonalat jelentettek, sok mindenhez vizet biztosítottak, majd „energiát” is, ráadásul bizonyos értelemben védelmet is nyújtottak. Nem véletlen, hogy az alakuló Magyar Királyság idején is fontos hely volt a környék, miként az sem, hogy az előző ezer évben politikai kérdés is volt: kinek a kezén van Szolnok és környéke. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy Szolnok és a folyók elválaszthatatlanok: a folyók meglennének nélkülünk, de a város nélkülük soha.
Szolnok elmúlt évszázadainak története leírható az itt élők folyóhoz való viszonyán keresztül is. Mikor, miért és ki épített hidat a Tiszán? Mikor és milyen mennyiségben érkezett Erdélyből só, fa és azok hogyan kerültek az ország távolabbi helyeire? Hogyan és hol lehetett megőröltetni a környéken termő gabonát, vízzel vagy élelemmel ellátni az itt élőket? A víztől védelmet remélni, mert minden hadsereg meggondolta és megszenvedte a Tiszán való átkelést, vagy éppen a vizek előle menekülni, mert talán többször pusztították el a környéket az áradó folyók, mint a legendás tűzvészek? Amivel meg csak arra akarok utalni, hogy talán egyetlen olyan év sem volt eddig Szolnok múltjában, amikor ne kellett volna többször is feljegyezni a Tisza áldását vagy átkát.
Mégis ma már oly kevéssé van benne a köztudatban, hogy mennyi szállal kötődünk ehhez a folyóhoz. Tudták például, hogy az Aranybulla 1222-ben sókikötő-helyként említi Szolnokot? Azaz biztosak lehetünk abban, hogy majdnem hétszáz éven keresztül fontos „logisztikai” központ voltunk, ami sokaknak munkát és megélhetést is adott itt. Vagy azt, hogy a Belvárosi Nagytemplom alatt a XIX. század elején sörfőzde működött, amihez a vizet a Tiszából nyerték? Azaz kétszáz éve már léteznie kellett annak a fogalomnak, hogy „szolnoki sör”. Netán azt, hogy nemcsak a mai Szapáry utca végén, de nagyjából a szandai Vörösmező út torkolatával szemben, az akkor még élő Tiszának számító mederszakaszon is horgonyoztak hajómalmok? Tehát valószínűsíthetjük, hogy a környék gabonájából Szolnokon lett liszt. És tényleg nem akarom hosszan sorolni mindazt, amire rácsodálkoztam a Damjanich Múzeum új időszaki kiállításán, de egy kérdést még fel kell tennem. Tudják ki és mikor épített a szolnoki vár egykori felvonóhídja helyén állandó fahidat a Zagyván?
Nem fogom elárulni. Ugyanis minél többeket szeretnél rávenni arra, hogy keressék fel a Damjanich Múzeum „A Tisza vonzásában – A Tisza és Szolnok kapcsolata a XIX. század végéig” című hiánypótló kamara kiállítást. Ami lehet, hogy csak néhány, a XXI. században már kissé megmosolyogtató tablóból áll, ahol csupán néhány makett tehet kísérletet a legkisebbek lekötésére, mégis annyi érdekességgel és információval szolgál, hogy egy óra is kevés hozzá. Nevessenek ki, de nekem örömet okozott azt olvasni az egyik tablón, hogy „a török kiűzése után Tassy Ferenc szép malmot építtetett a ma is Malomszögnek nevezett helyen”. Tudják egyáltalán, hogy merre induljanak, ha a szolnoki Malomszögbe akarnak eljutni? Oda, ahol több mint egy évszázadon keresztül dolgozott egy háromkerekes vízimalom. A bőgőshajó makettjét pedig említeni se merem.
A remek képekkel, térképekkel és jó szövegekkel illusztrált kiállítás a Közép- Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóságnak köszönhető, akik úgy látszik, nemcsak a mindennapos munkájukért, de a múltunkért is felelősséget éreznek. Milyen jó lenne, ha egyszer Szolnokon is lenne egy vízügyi vagy egy Tisza múzeum. Mert mindaz, ami ezen a mostani kiállításon látható, akár egy szerény vázlatként is értelmezhető, aminek valamennyi gondolatából, említéséből, fotójából egy egész tárlót vagy tablót lehetne csinálni. Amihez, ha működő gátas malmot vagy hajómalmot, a folyón egykor közlekedő hajókat is hozzáképzelem, akkor a fantáziám a Reptárhoz hasonló „víztárat” vizionál.
