A meglepően sok korabeli dokumentumról készült másolatot, tervrajzot és újságkivágást is felvonultató kiállítás számomra egyetlen dologra nem ad választ. Miért került a XIX. század végén a belvárostól olyan távolra, szinte Szolnok akkori határán is túlra, a település első, komoly, mai értelemben is kórháznak nevezhető gyógyító intézménye? A korabeli beépítettség ismeretében akár a mai Baross utcai iskolasoron vagy a Zagyva túloldalán, de még a Tisza parton is helyet kaphatott volna az intézmény. Valamiféle telekspekuláció, esetleg az orvoslás fejlődésében vetett hit hiánya, vagy valami környezeti ok magyarázta a viszonylag távoli beruházást? Ráadásul akkor, amikor sem tömegközlekedés, sem mentőszolgálat nem létezett még, ráadásul a mai Tőszegi út burkolása sem indult meg.
Ettől eltekintve, a Magyar Nemzeti Levéltár megyei intézménye által összeállított dokumentumok nagyon pontos képet adnak a szolnoki kórház alapításának előzményeiről – azaz a helyi orvoslás tragikus állapotairól -, az építkezés előkészületeiről, az avatásról és az indulásról is. Gyönyörű homlokzati rajzok, épülettervek, műszaki leírások mutatják, hogy a XIX. század végén milyen alapossággal indult a kórház létrehozása. De nem hiányoznak az átadást követően, a tényleges gyógyításról szóló leírások sem, amelyek között kiemelt helyet kapnak az intézményt tulajdonképpen élettel megtöltő, igazgatóorvosok. Rendkívül szimpatikus, hogy bár ez a 120 év minimum hét rendszeren ível át, egyetlen főigazgató, sőt egyetlen jelentős fejlesztés sem hiányzik a tablókról. Ahogy Medgyessy Péter volt miniszterelnök sincs kiretusálva a 2003-as, nagy beruházás átadásának fotójáról. Hiába, a politikai korrektség könnyebben működik ott, ahol valós, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás ad alapokat.
Természetesen nem teljesen új kiállításról van szó. A kórház történetének feldolgozása már 1971-ben, az indulás 75. évfordulóján és a Hetényi Géza név felvételekor megindult. Majd folytatódott a 100 éves évfordulón, sőt 2011-ben nagyszerű kötet is megjelent a kórházból Dr. Nemes András szerkesztésében. Ebben az esetben a szolnoki levéltár dolgozóinak, helytörténeti anyagai jelentik az igazi újdonságokat, amelyek nemcsak a Tószegi úti épülettel, de érintőlegesen a Sóház utcai Papp Szanatóriummal, a Tüdőkórházzal, a Bábaképzővel, az SZTK-val, a volt Köjállal, sőt a csak terv szintjén megszületett, a mai Mentőállomás környékére álmodott új megyei kórházról is szólnak. Éppen ezért a kiállítás nem elsősorban orvos- és gyógyítás történeti tárlat, hanem egy nagyon alapos, és fontos helytörténeti anyag.
Amiben olyan csemegékre bukkanhat az ember, mint az eredetileg I. Ferenc József Közkórháznak nevezett intézmény 1946. május 4-ei névváltoztatási kérelme. Vagy az SZTK – eddig számomra bizonytalan – átadási időpontját egyértelművé tevő újságcikk. Hogy a bébitévéről szóló riportról már nem is beszéljünk.
Persze nem lenne teljes a kórháztörténeti kiállítás a levéltári tablóktól kicsit távolabb elhelyezett régi, orvosi műszerek nélkül. A tárgyak Pallai Sándorné magángyűjteményéből kerültek a tárlókba, és vitathatatlanul érdekesek, de némelyikről inkább nem szeretném tudni, hogy milyen célt szolgálhattak. Az mindenesetre elismerendő, hogy ezeket a gyógyításból kikopó tárgyakat valaki éppúgy megőrzi, mint Szilvási József az egykor használt egészségügyi ruhákat. Ha majd egyszer lesz egy nagy, Szolnok történetét bemutató kiállítás, az Aba-Novákban, két hétig látható eszközöket és ruhákat éppúgy feltétlenül használni kell majd, mint a levéltári anyagokat, illetve az utolsó tabló hátuljára helyezett régi gyógyszertári és orvosi kisnyomtatványokat. Amelyek bár nehezen vehetők észre, mégis felteszik a pontot az i-re e fontos és szórakoztató helytörténeti kiállításon.
(A Generációk a gyógyítás szolgálatában – Kórházi emlékek című kiállítás június 17-ig, hétfőtől-péntekig, 14-18 óráig tekinthető meg az ANKK Erkel Ferenc kiállítóterében)
