Egy órája araszoltunk Szolnok főutcáján. Még körülbelül ötszáz méter a határállomás – mondta fáradt hangon nagyanyám. Onnan meg még vagy száz a Tisza-híd közepe, ott az igazi határ, aztán ki tudja, mennyit állunk még a román oldalon – legyintett lemondóan apám a kormánynál.

Az előttünk vánszorgó román kamion fekete füstöt okádva, dübörögve meglódult. Túlpakolt Daciák, párás ablakú szakadt buszok mellett gurultunk el, amelyek a belső sávban rostokoltak.

– Na, talán megindulunk – élénkült fel nagyanyám, aki születésnapjára azt kérte, hogy még egyszer láthassa a pár kilométerre lévő, de a határ túloldalára került szülőfaluját.

– Csak a kamionokat terelik le a Tisza-partra. Nekik a híd lábánál kell várakozni – sóhajtott apám, akinek nem nagyon fűlt a foga ehhez az utazáshoz. Finoman fogalmazva is utálta a szomszédos, baráti ország katonáit, amióta pár éve, a híd közepén majdnem lelőtték, mert nem vették észre a saját sárga pecsétjüket az útlevelében.

– Ja, persze, nekik a Városháza mellett jobbra kell kanyarodniuk, hogy a régi búzapiac területén várakozzanak – folytatta lendületesen nagyanyám, akin ilyenkor látszott igazán, mennyire izgatott. – Ott van mellette a gimnázium épülete, ahová nagyapátok járt. Jobb is, hogy ezt nem élte meg. Határőr laktanya lett az iskolából, az eszem megáll.

Majdnem felkenődtünk a kamion hátuljára, olyan hirtelen fékezett a Ságvári kereszteződése után. Fél perc múlva gépfegyveres katona lépett mellénk.

– Mit képzelnek? – Üvöltött be az apám felőli oldalon. – Ez a kamionok sávja, menjenek át a másikba!

Apám kelletlenül bólogatott, miközben nagyanyám negédes hangon kezdte hazudni, hogy most járunk itt először, nem tudtuk mi a szabály, ne legyen már olyan mérges a határőr elvtárs. Közben persze rettegett, hogy mehetünk vissza a Gólyához, a sor végére.

– Vonattal kellett volna mennem – jegyezte meg szinte csak magának, amikor nagy körülményesen sikerült befurakodnunk egy NDK-s Wartburg meg egy koszos román ARO közé.

– Ne bosszants már anya! – Emelte fel a hangját az egyébként végtelenül türelmes apám. – Hogy mentél volna vonattal, amikor most is több a csomagod, mint a kezed?

– Nyugodj meg, megoldottam volna! Nem tehetek róla, hogy annyi testvérem maradt odaát. Nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy még azelőtt át tudtak volna jönni a szolnoki hídon, hogy a románok lezárták a határt.

– De legalább ne a legnagyobb nyári forgalomba kellett volna elindulnunk – pörgött tovább apám, aki tulajdonképpen nem az anyján, hanem a rendszeren akarta kitölteni a bosszúját. – Minden keletnémet most indul napozni a bulgárokhoz. És mind ezen a keskeny, nyomorult, szolnoki hídon akar átmenni.

– Te is pontosan tudod, hogy Károlykát most temetik – szipogta nagyanyám. – Szegény azt hitte, észrevétlenül át tudnak úszni Szanda alatt, a gyárakkal szemben a Tiszán, de már a töltésen rájuk lőttek a román határőrök. Ott vérzett el a folyó partján. Csak illik elmenni az unokatestvéred temetésére, ha már két hónap után kiadták a holttestet Magdusnak. Istenem, ez az átkozott határ, mennyi életet tett tönkre.

– Anya, ezt most ne! – Fogta kérlelőre apám, miközben begurultunk a Városháza után kialakított határállomásra.

– Micsoda szép házak voltak ezek a háború előtt – váltott hirtelen témát nagyanyám. – A cukorgyári bérház, a Kintzel-ház, arra meg a Kaszinó és a Megyeháza. Gyönyörű palotasor volt végig a Gorove út másik oldalán. Mi lett belőlük? Csupa lerobbant, pusztuló ház, csak azért, mert a Tisza lett a határ.

– Anya, kérlek! – Emelte fel újra a hangját apám, és kiadta az útleveleinket az ablakon. A határőr unottan pörgette őket az ujjai között, olykor benézett a kocsiba, majd visszaadta és intett. Előbbre gurultunk.

– Mit visznek? – Nézett be a vámos a még mindig letekert első ablakon.

– Temetésre megyünk, csak apróbb ajándékokat az otthoniaknak – vágta rá nagyanyám, amitől megfagyott a levegő az autóban. A határőr szúrósan próbált nézni fáradt szemeivel, aztán legyintett. Nem nyittatta ki a csomagtartót.

– Anya! – Vinnyogott apám, amikor a Megyeháza előtt felemelkedett a sorompó és lassan gurulni kezdtünk a hídra vezető felhajtón. – Olyan a csomagtartónk, mint egy zsibvásár, ennivaló, gyógyszerek, mosópor, könyvek…

– Tehetek én arról, hogy semmit se lehet kapni odaát?

– Nem, de ígérje meg, hogy legalább a másik oldalon nem szól semmit!

Felhajtottunk a Tisza-hídra. Ijedten néztem vissza. Hol a Dami? Mi lett a parkkal? A torkolat túloldalán az olajos házak se állnak. A híd közepén újra megálltunk. Két fegyveres katona közelített felénk. Hová lett a Tiszaliget? Miért van a gáton végig kerítés, őrtornyokkal meg a folyót pásztázó lámpákkal? Ez nem így volt! Üvölteni akartam, de nem mertem.

Izzadságban úszva riadtam fel az ébresztőóra csipogására. A szemeim fényt kerestek az éjszakában. Zúgott a fejem. Kellett néhány perc, hogy magamhoz térjek. Hajnal három. Kelni kell. Nagyanyám időben akar odaérni a szülővárosába. Szolnoktól meg még legalább két óra a határ.

– A határ az határ. Csak az a kérdés, hogy hová húzzák. Húzhatták volna Szolnokra is, a Tisza közepére, hisz idáig is eljöttek a románok – mondta előző este, amikor arról próbáltuk meggyőzni, hogy már nem olyan a határátkelés, mint régen. – Nekem nyolcvan év alatt annyiféle határon kellett átmennem az anyám sírjához, hogy ti csak ne nyugtassatok engem. Induljunk időben! Ki tudja, mennyit kell várni a határon? – Csengtek fülembe rossz álmot hozó, előző esti szavai.

(Az illusztrációnak használt fotók Lobenwein Tamás, 1989-ben, Sopronnál készült felvételei.)