Annak ellenére, hogy a Portugál című dráma túlnyomórészt egy kocsmában játszódik, és viszonylag sokszor emelgetik benne a poharakat, messze nem az alkoholizálásról és a részegségről szól. A felszínen persze jókat lehet röhögni már csak azon is, ahogy Gombos Judit (Jucika) lenyom egy pohár fröcsit, vagy, ahogy Zelei Gábor plébánosa nem kér még egyet, de csak bedobja az elé tolt Unicumot. A falusi kocsma azonban csak helyszín, az alkohol meg sok-sok dolog következménye, amikről Egressy Zoltán több mint negyedszázada próbál mesélni Magyarország sok-sok színpadán. Természetesen ne vessük meg azokat a nézőtársainkat, akiknek az egész darabból csak a piálás, meg az ehhez kapcsolódó bumfordi bemondások mennek át, és tulajdonképpen két felvonáson keresztül dudorássza a csodálkozó „baszd meg”-eket, mint egy rosszabb megyekettő mérkőzésen! Bízzunk benne, hogy ha neki nem is, de néhány sorstársának csak átmennek a fröccsökön túli üzenetek is!
Mert Sebestyén Aba sok elemében újragondolt Portugáljában az alkoholon túl nagyon sok minden van, amit haza lehet vinni. Számomra ez a darab éppúgy szól az apa-lánya kapcsolatról és az elengedésről – amit Molnár László és Cseke Lilla Csenge megkönnyezhetően játszik el -, mint a vidéken maradás és a továbbállás vívódásáról, amit pedig Ónodi Gábor Csipeszként és Hajdu Tamás Miklós Beceként is nagyon szépen megmutat. De ott van benne az elmúlás fájdalma – Zelei Gábor utolsó kenetről szóló története velőtrázó -, a kilátástalan feladatnélküliség nyomora és veszélye – Vándor Attila kirúgott rendőre ezt cipeli – épp úgy, mint az érthetetlenül működő kapcsolatok rejtélye, amit Ónodi Gábor és Gombos Judit annyira szépen jelenít meg a céllövöldés jelenetben.
Az ősbemutatóhoz és a Lukáts Andor rendezte filmhez képest Szolnokon újdonság a saját zene és a darabhoz írt dalszövegek – utóbbi B. Markó Orsolya kiváló munkája -, amelyekkel a legnagyobb baj, hogy nem kerültek be a műsorfüzetbe, pedig minden sorukat szívesen hazavittem volna. Cári Tibor zenéje közben újra rá kellett döbbenni, hogy Zelei Gábornak fantasztikus hangja van, de Vándor Attila és Molnár László is milyen jól tud énekelni. A zene és a dalszövegek, illetve a színpadra helyezett zenekar, valamint az, hogy a fajsúlyos pontokon a színészek – kilépve a történetből – a játéktér fölötti színpadon énekelnek, egészen új hangsúlyokat ad a történetnek. Elsőre kicsit féltem tőle – a Portugál eredeti zenéje is nagyon ütős -, de most vívódom, hogy a zene vagy a színészi játék viszi-e a prímet a szolnoki előadásban.
Az egészen biztos, hogy Cseke Lilla Csenge úgy alakítja Masnit, a kocsmáros lányát, hogy egy pillanatra se lehet vagy kell az ős-Masni, Pelsőczy Rékához hasonlítani. Ráadásul nemcsak szerethető, de minden jelenetben átjön, hogy mit is érez az a lány. Molnár László is teljesen saját kocsmáros, szuverén Lajos bácsi, aki úgy mutatja újabb arcát drámai hősként, hogy közben a nézőtér kisembereit is megidézi. Hajdú Tamás Miklós pesti fiújában sokkal jobban harcol a szerethető és a gyűlölhető, csak a saját igazát kereső figura, mint eddig bármelyik általam látott Becében. Vándor Attila, Zelei Gábor, Ónodi Gábor, Gombos Judit és pláne Horváth Gábor pedig úgy válnak főszereplőkké az alakításaikkal, hogy eredetileg „díszletelemnek” beillő mellékszerepeket alakíthattak volna. És mindannyijukon az is látszik, hogy mennyire jót tesz egy évek óta ugyanabban a közegben játszó színésznek, amikor ?idegen? kéz, egy új rendező formálja.
El tudom fogadni, ha valaki a térdét csapkodva akar röhögni a Portugálon, valahogy úgy, ahogy a kocsmákban a rezidens részegeken röhögnek a kicsit még józanabb sorstársak. Legyen meg a szórakozásuk! Mert eljöhet a pillanat, amikor sok lesz a bor meg a sör, és rákattanhat az ember arra a tükörre, ami a poharak mögött vagy alatt van. Még, ha ez drámai is lesz. Fájdalmasan drámai, mai és köztünk sodródó problémákkal. De hát ez (is) a színház. Tessék nézni és fejben hazavinni!
(Fotók: Szigligeti Színház facebook oldal)
