Látszólag csak négy emléktábla meg egy régi faldarab. A valóságban azonban Szolnok legújabb kori történetének egyik fontos emlékhelye. Ráadásul nagyon jól kigondolva, ami miatt a város egyik legfontosabb turisztikai látványossága is lehetne. Szeretnünk kellene.
A tavaly megújult Tisza-parti sétányon, az Országzászló és a játszótér közötti részen, a figyelmes sétáló egy érdekes emlékhelyre bukkanhat. A figyelemre azért van szükség, mert a gyalogos rész kiszélesedése miatt könnyű elkalandozni, és azt hinni, a folyón vagy az ártéren van ott valami látnivaló. Ráadásul a négy emléktábla is inkább lábmagasságban helyezkedik el, és a régi korlátot is nézhetjük a kilátóterasz alsó mellvédjének. Pedig ezek az elemek nem külön-külön, hanem egyben értelmezendők, mert úgy már Szolnok egyik legemberibb emlékművét adják. Sőt, kis túlzással egy street art alkotásnak vagy remek építészeti mementónak is tekinthetők. A műtárgyak alapján sajnos nem lehet megmondani, hogy az emlékhely kinek, vagy kiknek az alkotása, pedig jó lenne.
A hely egyik legszimpatikusabb része, hogy megőrizte az 1934-es sétánykorlát és a folyó felé lévő kövezett rézsű egy darabját. Azaz mindazt, amit az első sétány kialakítása után nyolcvan évvel, a folyóval vívandó küzdelem miatt, lényegében el kellett pusztítani. És, ami – hasonlóan sok korabeli szolnoki épülethez vagy néhány fiatalabb emlékműhöz – akár el is tűnhetett volna a beruházás hevében. De talán az átépítés ötletgazdájában felmerülhetett, hogy a régi sétány darabjainak nemcsak partvédelmi szerepe, helytörténeti és esztétikai értéke volt, hanem sokak számára személyes emlékeket is hordoz. Mert jelentkezzen az, aki Szolnokon randevúzva nem ücsörgött azokon a sárga korlátokon, nem támasztotta a mellvédet! Talán ezért is sikerült minden illetékes meggyőzni arról, hogy a régiből meg kell őrizni valamit.
Az egymással majdnem szemben elhelyezett 1999-es és a 2000-es árvízi szinteket mutató emléktáblák egyszerűen, mégis zseniálisan mutatják, miért is volt szükség a régi sétány átépítésére, illetve, mekkora áradások ellen kellett felvenni a harcot a városnak. Hasonló táblák a belvárosi Tisza-híd Szabadság tér felőli pillérén is láthatók, ám ott nem annyira érzékletes, hogy annak idején mekkora volt a baj. Meg ugye az sem, hogy a legutóbbi, legmagasabb árvízszintet mennyivel kellett meghaladnia az új gátnak. E négy táblás emlékhelynél viszont mindez tökéletesen megjelenik, főleg, ha egy modern műalkotáshoz illően, mi magunk is annak részévé válunk.
Az emlékhely legsebezhetőbb, ám kétségtelenül érdekes pontja az üvegtető alatt látható régi rézsű, illetve az arra felszerelt, legutóbbi építkezést indító alapkő. Az üveget sajnos gyakran betörik, láthatóan célzott dobásokkal. Amit persze én nem tudok megérteni, de nem vagyunk egyformák. A dobálók számára ez biztos jó poén, szerintem viszont egy emlékmű megrongálása, ami nálam súlyos kategória. Főleg, hogy a város szobrai, emléktáblái és emlékművei közül ez a legemberibb, ez az, amihez a legtöbb szolnokit személyes élmény is köthet. Emiatt pedig szeretnünk kellene. És mint ilyet, első helyen mutogatni a városba tévedő vagy végre ide csalogatott turistáknak.
