Mondhatnánk, hogy október 22-én kora reggel lényegében semmi különös nem történt, csak sorkerült a heti rendszerességgel bekövetkező aktuális balesetre a Szolnokot elkerülő 4-es számú főúton. A korábbiaktól eltérően azonban a tragédia nem éjszaka, hanem a csúcsforgalom előtt fél órával, ráadásul éppen a Szent István híd közvetlen közelében, azaz a város második hídját lebénítva következett be.
A sajnos rendszeres balesetek sorába illő esemény az utóbbi két oknál fogva régen látott káoszt okozott Szolnokon és a tiszántúli területeken. Beszámolók szerint a Szolnok-Rákóczifalva távolság megtételére reggel hét körül egy órára volt szükség, a Szandáról és a környékbeli településekről bejárók pedig egyáltalán nem, vagy csak 10-11 óra körül értek be a munkahelyükre és az iskolákba. Szolnok lényegében bedugult, megbénult. Hogy a szomorú tragédia mekkora kárt okozott a késések, a légszennyezés, a dugóban elpöfékelt üzemanyag és még ki tudja, mi minden miatt, talán felmérhetetlen. Avagy jobb bele sem gondolni, mert olyan szám jönne ki, hogy a szívünkhöz kapnánk.
Mindezt miért hozom szóba két héttel az események után?
Mert azt gondolom, hogy a szomorú tragédia és a rengeteg bosszúságot okozó megadugó óta talán eltelt annyi idő, amikor megpróbálhatjuk levonni az eset tanulságait. Kicsit durván hangzik, de valahogy a „ha békét akarsz, készülj a háborúra” mondás mentén gondolkodva. Azaz mi kellene ahhoz, hogy hasonló dugók ne következzenek be a jövőben Szolnokon? Netán miként tudnánk elkerülni, hogy ennél is nagyobb káosz alakuljon ki Szolnokon?
Ugyanis ez utóbbira is komoly esélyünk van jelenleg. Gondoljunk bele, mi történne, ha a Szent István hídon történt baleset után nem sokkal a belvárosi hídon is egymásba rohan két jármű, esetleg úgy, hogy teljesen elzárják az utat! Miután a rendőrség, a mentők, a tűzoltóság, a kórház a Tisza belvárosi oldalán van, a tiszántúli városrészek és a szomszédos települések lényegében mindezektől elzáródnak, és ellátásuk csak távolabbról, kevesebb eszközzel válna megoldhatóvá.
Mondhatnánk, hogy ne fessük az ördögöt a falra. De erre csak az iménti közmondást tudom tovább gombolyítani. Mivel az ördög soha sem alszik, a béke érdekében háborúra, azaz a nyugalmunkért hasonló vagy még nagyobb havária eseményekre kellene felkészülnünk. Amiből egyetlen dolog következhet.
Hidat, hidakat kell építeni Szolnokon. Tetszik vagy sem, ismét elő kell venni a második belvárosi Tisza-híd építésének a tervét. Látható ugyanis, hogy a két darab, kétszer egysávos folyami átkelőink olykor a napi, normál forgalmat sem képesek lebonyolítani. A legkisebb baleset vagy útépítés esetén pedig káosz közeli helyzet alakul ki Szolnokon. Szépíthetjük a helyzetet, de Szolnok közlekedési rendszere sem korszerűsíthető ezzel a két híddal, ami hosszabb távon az életminőség és a versenyképesség rovására mehet.
Az a minimum, hogy a Szent István-híd 2×2 sávosra szélesítését – amit az eredeti tervek lehetővé tesznek – a lehető leggyorsabban meg kell oldani. Amint a leállított 4-es elkerülő út majdani befejezésétől függetlenül el kell kezdeni a Csáklya utcai belvárosi híd tervezését és az építéséért történő lobbizást is. Minden a Tiszán átívelő újabb forgalmi sáv ugyanis javítja az esélyeinket a hasonló megadugók elkerülésére, egy újabb híd pedig a Szolnokon és környékén élők biztonságát és életkörülményeit javítja.
Tehát tetszik vagy sem, de pártállástól és világnézettől függetlenül minden a városért és környékéért tenni tudó politikustól, lobbistától, gazdasági vezetőtől naponta meg kell kérdeznünk, hogy mit tettek az új hidakért. Mert a szolnoki hidat mások nem fogják kijárni, elintézni, mert a szolnoki híd csak nekünk fontos, akik október 22-én részesei voltunk egy szerencsétlen tragédia következményeinek.
