2025.08.27. (szerda)

A mi kiállításunk

A mi kiállításunk

Dátum:

Álltam a Művésztelep Kert Galériájának egyik termében, körülöttem az Ünnep 2013 kiállítás anyaga, a telephez kötődő alkotók festményei és szobrai, és azt éreztem, közünk van egymáshoz. Hálás vagyok, hogy az ünnep idején, amikor én is kicsit jobban ráérek, mutatni akarják magukat.

Se műgyűjtő, se műértő nem vagyok, csupán szeretem csodálni azokat, akik valami olyasmire képesek, amire én nem, akiknek a kezei közül olykor vagy rendszeresen szép és maradandó dolgok kerülnek ki. És persze elfogódott is vagyok, mert mindig egy picit jobban tetszik, ami valahogy kötődik Szolnokhoz. Mert úgy érzem, hogy a szolnoki ismeretlenek is az ismerőseim, és amit alkotnak, abban egy kicsit benne vagyunk mi is, én is. Több vagyok az ő tehetségüktől és tudásuktól, de ezt csak akkor érezhetem, ha valami módon közéjük keveredek. Mondjuk egy kiállításon.

A Szolnoki Művésztelep a hetvenes évek vége óta egy misztikus hely számomra. Azóta, hogy először elvittek oda, megmutatták az egyik hatalmas ablakos műtermet, ahol valaki éppen alkotott. A Szolnoki Művésztelep jó pár éve Szolnok egyik legfontosabb helye számomra, mert nem punnyad, tesped és várja a mások megoldásait, hanem eleven és lélegzik. Ahol rendszeresen történik valami. Valami érdekes, különleges, meglepő és nagyon-nagyon civil. Olyasmi, amitől Szolnok város, amitől mindenki, aki egy kicsit részese is lehet Verebes György és társai újabb ötleteinek, és azt érezheti, a művészeket őszintén támogató város lakója. Mondjuk egy olyan kiállításon, mint ami december 21-én nyílt.

Ami egyszerű címével – Ünnep 2013 – szerintem semmi egyebet nem szeretne, mint megmutatni a város érdeklődő közönségének, hogy a Művésztelep lakói és köre ebben az évben is alkotott, tette a dolgát. Születtek képek és szobrok, amelyekről persze majd szakavatott művészettörténészek, műgyűjtők és műkritikusok évekkel később eldöntik, hogy mennyit érnek a piacon, de most mi még ezek nélkül nézegethetjük vagy csodálhatjuk őket. Köztük persze, olyanokat is, amelyek voltak már kiállítva. De ez kit zavar, egy olyan kiállításon, amelyik kvázi ajándék a szemnek és a léleknek?

Ahol persze lehetnek kedvenceink. Engem például teljesen magával ragadt Györe Zoltán „Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz” című kék-fehér színekkel játszó festménye. Többször visszamentem elé, hogy engedjem játszani a szemem és az agyam a különleges fényekkel és formákkal, amiktől esküszöm, négy évszak jelenik meg ugyanabban a pillanatban és külön-külön is ezen a képen. Hálás vagyok a kiállítás szervezőinek, hogy egyszerre, egymáshoz közel láthattam Fazekas Magdolna, Meggyes László és Meggyes László Vendel képeket. Férj, feleség és fiú, akik a Szolnoki Művésztelephez kötődnek, és akiknek a képeiben az én hozzá nem értő szemem is felfedezni véli a rokonságot. De meg kell említenem Király György festményeit is, amelyek szintén lecövekelésre kényszerítettek a kiállítótérben, és persze Simon Ferenc kisplasztikáit, amelyeket legszívesebben haza hordanék. De, akkor mi maradna a kiállításoknak?

Amelyek szerintem arról szólnak, hogy szórakoztassanak és örömöt okozzanak. Akár az ünnepek idején is. Hosszú lesz a téli szünet. Fogják kézen a szeretteiket, és az egyik városi séta alkalmával térjenek be a Művésztelep Kert Galériájába! Mert nekünk szól a mi kiállításunk.

(A kiállítás 2014. január 30-ig látogatható, K-V 10-16 óráig)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Megnézni és hírét vinni!

Az elkövetkező négy hónapban minden szolnokinak és környékbelinek meg kellene néznie a RepTárat. Nemcsak azért, hogy ezzel az ország egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé váljon, hanem mert hitet kellene tennünk amellett, hogy hiszünk benne. Hiszen a miénk, és innen el nem viszi senki.

Fényes beszéd

A király háborús beszéde alatt vágni lehetett a csendet a Szigligeti Színház nézőterén, mert hiába bő tíz éves David Seidler drámája, ami lassan kilencven éve játszódik, a történelem tudja ismételni önmagát. Szerencsére nem a szolnoki rendezésben, a színpadképben és a színészi játékban.

Radó

Vannak olyan meghatározó jelentőségű tanárok, akiket a tudásukból adódó tiszteletünk okán csak vezetéknevükön emlegetünk. Aki valami módon részese lehet a Szolnokon zenére megelevenedő debreceni kollégiumnak, az talán magába felvés egy újabb ilyen nevet az élet nevű iskola mesterei közé. Radó.

Ki a bolond?

Hónapokkal a bemutató után ültem be az Egy bolond százat csinál című darab szolnoki előadására. Semmi egyebet nem akartam, csak egy kis péntek esti kikapcsolódást. A teltházas nézőtéren ezt meg is kaptam. Ennyi és nem több. De miért baj az, ha a színház erről is szól?