Se műgyűjtő, se műértő nem vagyok, csupán szeretem csodálni azokat, akik valami olyasmire képesek, amire én nem, akiknek a kezei közül olykor vagy rendszeresen szép és maradandó dolgok kerülnek ki. És persze elfogódott is vagyok, mert mindig egy picit jobban tetszik, ami valahogy kötődik Szolnokhoz. Mert úgy érzem, hogy a szolnoki ismeretlenek is az ismerőseim, és amit alkotnak, abban egy kicsit benne vagyunk mi is, én is. Több vagyok az ő tehetségüktől és tudásuktól, de ezt csak akkor érezhetem, ha valami módon közéjük keveredek. Mondjuk egy kiállításon.
A Szolnoki Művésztelep a hetvenes évek vége óta egy misztikus hely számomra. Azóta, hogy először elvittek oda, megmutatták az egyik hatalmas ablakos műtermet, ahol valaki éppen alkotott. A Szolnoki Művésztelep jó pár éve Szolnok egyik legfontosabb helye számomra, mert nem punnyad, tesped és várja a mások megoldásait, hanem eleven és lélegzik. Ahol rendszeresen történik valami. Valami érdekes, különleges, meglepő és nagyon-nagyon civil. Olyasmi, amitől Szolnok város, amitől mindenki, aki egy kicsit részese is lehet Verebes György és társai újabb ötleteinek, és azt érezheti, a művészeket őszintén támogató város lakója. Mondjuk egy olyan kiállításon, mint ami december 21-én nyílt.
Ami egyszerű címével – Ünnep 2013 – szerintem semmi egyebet nem szeretne, mint megmutatni a város érdeklődő közönségének, hogy a Művésztelep lakói és köre ebben az évben is alkotott, tette a dolgát. Születtek képek és szobrok, amelyekről persze majd szakavatott művészettörténészek, műgyűjtők és műkritikusok évekkel később eldöntik, hogy mennyit érnek a piacon, de most mi még ezek nélkül nézegethetjük vagy csodálhatjuk őket. Köztük persze, olyanokat is, amelyek voltak már kiállítva. De ez kit zavar, egy olyan kiállításon, amelyik kvázi ajándék a szemnek és a léleknek?
Ahol persze lehetnek kedvenceink. Engem például teljesen magával ragadt Györe Zoltán „Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz” című kék-fehér színekkel játszó festménye. Többször visszamentem elé, hogy engedjem játszani a szemem és az agyam a különleges fényekkel és formákkal, amiktől esküszöm, négy évszak jelenik meg ugyanabban a pillanatban és külön-külön is ezen a képen. Hálás vagyok a kiállítás szervezőinek, hogy egyszerre, egymáshoz közel láthattam Fazekas Magdolna, Meggyes László és Meggyes László Vendel képeket. Férj, feleség és fiú, akik a Szolnoki Művésztelephez kötődnek, és akiknek a képeiben az én hozzá nem értő szemem is felfedezni véli a rokonságot. De meg kell említenem Király György festményeit is, amelyek szintén lecövekelésre kényszerítettek a kiállítótérben, és persze Simon Ferenc kisplasztikáit, amelyeket legszívesebben haza hordanék. De, akkor mi maradna a kiállításoknak?
Amelyek szerintem arról szólnak, hogy szórakoztassanak és örömöt okozzanak. Akár az ünnepek idején is. Hosszú lesz a téli szünet. Fogják kézen a szeretteiket, és az egyik városi séta alkalmával térjenek be a Művésztelep Kert Galériájába! Mert nekünk szól a mi kiállításunk.
(A kiállítás 2014. január 30-ig látogatható, K-V 10-16 óráig)
