Mielőtt néhány dolog miatt újra elkezdenék morgolódni – pontosabban: most már virtuálisan verni az asztalt -, két olyan témát citálok, amiket korábban szóvá tettem, de mára megoldódtak. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs olyasmit feltételezni, hogy miattam! Nekem az is épp elég, ha elmondhatom: mást is bántott ugyanaz, ezért változik valami. Ráadásul pont úgy, ahogy javasoltam. De, hogy ne beszéljek rébuszokban!
A pár éve megújult Tiszaparti sétány Pálfi előtti részén lévő „lépcsőkre” odaszoktak a szolnoki fiatalok. Esténként ott bandáznak, dumálnak, szórakoznak, együtt vannak, és bizony olykor isznak és talán mást is csinálnak. Egy évvel ezelőtt a város minderre úgy reagált, hogy kvázi rendőrért kiáltott. Azaz a hatósággal próbálta „helyes útra” terelni azokat a szolnokiakat, akik épp abban a korban vannak, amikor nem gumibottal, hanem jó szóval lehetne formálni az identitásukat. A „Szolnok elüldöz, vagy…?” című írásommal nagyon kivertem a biztosítékot, még a tavalyi pedagógusnapi ünnepségen is szóvá lettem téve. És láss csodát! Elkezdett épülni a sétány alatt, a Tiszavirág-híd lábánál a Dokk nevű hely. Mondván: amit nem tudsz legyőzni, annak állj az élére. Már csak az ingyen wifihez kapcsolódó kérdőívezést kellene megoldani, és azt is tudhatná Szolnok, mit akarnak a fiataljai.
Talán kisebb horderejű, de a magam részéről nem kevésbé örülök annak, hogy a Szapáry úton, a K&H Bank alatt lévő átjáró oszlopait elkezdték rendbe tenni. Mert az utóbbi hónapokban már sem a pénzintézethez, sem Szolnokhoz, sem a város néhai korzójához nem illettek a széttört, lepotyogó, műkőlapok. Sőt, szerintem mindenkinek bántotta a szemét, akinek van némi szépérzéke, vagy szereti ezt a várost. Azon meg most már igazán kár lenne polemizálni, hogy erre miért kellett ennyit várni. Megcsinálják, megszépül, örülök, örüljünk!
Mert maradt még morogni, megoldani való bőven.
Már többször szóvá tettem, hogy a Tallinn mozi „beburkolása” kapcsán eltűnt az épület faláról a Kandó Kálmánnak és a város villamosításának emléket állító tábla. Ami szűk három évtizedig emlékeztetett arra, hogy Szolnokon, sok más nagyvárost megelőzve gyúltak fel az első elektromos lámpák. Kaptam már ígéretet arra, hogy visszakerül a tábla a helyére, de eddig ez nem történt meg, úgyhogy kopogok a virtuális asztalon. De csak egy pillanatig, mert néhány taktus után már kénytelen vagyok verni az asztalt.
Mert, hogy fordulhat elő egy száz éve még a toleranciájáról és a vallási sokszínűségéről ismert városban, hogy a holokauszt gyalázatára, az izraeliták első szolnoki templomára és iskolájára is emlékeztető tábla eltűnhet? Azt még megértem, hogy a Pelikán otromba lépcsőjének elbontásakor útban volt, de hogy hónapokkal a munkák befejezése után se került vissza az épületre, az egyszerűen szégyen, gyalázat. Mentséget se lehet találni. Mert olyan nincs, hogy erről nem tudott a város. Meg, hogy a hivatalban ez senkire sem tartozik. Netán, nincs az értéktár bizottságnak hatásköre. Nem! Arcpirító, ami miatt mindannyian szégyenkezhetünk. Tehát vernem kell az asztalt. Miközben reménykedem, hogy más is szégyenkezik, és nem egy év, de egy nap alatt megoldja ezt a vállalhatatlan állapotot!
És, akkor már csak a remény miatt biggyesztek ide kisebb ügyeket. Ha valóban kamerák vannak a város fontosabb pontjain. Ha valóban nem lehet teherautóval behajtani a Szapáryra és a Templom utcába. Akkor miként fordulhat elő, hogy naponta pótkocsis szerelvények húznak ott át? Miért tehette meg június 16-án, este fél nyolc körül egy piros, pótkocsis Liaz, hogy miközben tartott a Tiszavirág Fesztivál, ott hajt át? Van erre magyarázat? Vagy arra, hogy immár ötödik hete van felbontva a Baross utca 16. szám előtt az út, miként a Madách utca 25. előtt, a sikátor gyalogátkelőjénél is. Mire várnak az illetékesek? A beton kötésére? Valahonnan kimaradó aszfaltra? Vagy egy balesetre, ami után nem lesz bocsánat? Egyáltalán ki az illetékes? Kinek az asztalán kellene ugrálni, hogy járjon már gyalog a városban, és vegyen észre ilyen apró, ám kellemetlen, és egész Szolnokot az elhanyagoltság hírébe hozó eseteket?
Szívesen megírom, ha ezekben az ügyekben is történik valami. Addig viszont kiabálok. Kiabáljanak velem!
