Kétfüles kanta, vájdling, totyafazék, kanalas, fésűtartó, butella, köpülő, nyeles csupor, szilke. Hétköznapi használati tárgyak elnevezései, amelyekről pár évtizede még mindenki tudta, hogy mit is takarnak, ma meg értelmező szótár vagy egy jó kiállítás kell a megfejtésükhöz. Vájdlingot még a szüleim, a nagyszüleim is használtak – legalábbis sokszor elhangzott otthon ez a szó -, de gyanítom az nem fazekas munka volt. A köpülőt is be tudom azonosítani, bár nem azért, mert ezzel készült volna nálunk a vaj, hanem mert jó anyám is hódolt a hetvenes évek értelmiségi divatjának és gyűjtötte a régi, népi tárgyakat, így sokat zörögtem egy fából készült vajköpülővel. A kétfüles kantát, a butellát, a nyeles csuprot a Szolnoki Galériában látható XV. Alföldi Fazekas Triennálé díjazott munkái révén megfejtettem, viszont a totyafazék és a szilke így sem ment. A kanalas és a fésűtartó rendeltetésszerű használatával pedig körülbelül olyan bajban lennék, mint egy mediterrán étterem tengeri herkentyűkhöz adott szerszámaival. A könyv alakú butella – ami feltételezem, nem a régmúltban gyökerező tárgy – feldolgozásán pedig évtizedek óta dolgozok, mert nem értem, a szesz és a tudás miként párosítható.
A Szolnoki Galériában augusztus 29-ig még látogatható kiállításban számomra az a legszebb, hogy olyan korokat idéz, amikor még a használati tárgyak alapján meg lehetett mondani, ki, melyik vidéken lakik. (Miként így volt ez a ruhákkal és a házakkal is.) Azaz más mintájú tálakból ettek a tiszafürediek, a mezőtúriak és a jászságiak is, miközben ma szinte egész Európában ugyanazoknak a nagy bútorláncoknak az ázsiai beszállítói által készített edényeiből eszünk. (És ugyanazokat a ruhamárkákat hordjuk, és másoljuk egymás jellegtelen házait.) A régi minták alapján mai fazekasok által újragondolt és elkészített egyedi edények jól mutatják, hogy egykor a tárgyak többsége egy életre szólt, mintázatuk pedig a közösségről és a szokásaikról mesélt. És igen, emiatt kicsit mesebeli az összes kiállított tányér, fazék, kancsó, pohár és még ki tudja, mi minden. Rég elvesztett önmagunkról mesélnek.
Igazából nem is tudom eldönteni, hogy mi az, ami a Szolnoki Galériában látható. Önálló, tárgyalkotó képzőművészet? Talán, hiszen a legkisebb sótartó is remekmű mind formájában, mind színében, mind mintázatában. A múlt rekonstruálása kicsit úgy, mint amikor a középkori várakra mai falakat húznak? Lehet, mert „olyanok mintha” miközben „másolatok”. Iparművészet abban az értelemben, hogy használati tárgyakat állít elő? Persze, hiszen a legtöbb kiállított munkának lenne hétköznapi funkciója. Vásári portéka? Már bocsánat, de hasonló tárgyaktól „hangos” minden nyári fesztivál. Nyaralók díszei? A hatvanas-nyolcvanas évek közötti magyar víkendházakból nagyon hasonló kollekciót lehetne összerakni.
Persze tudom, hogy ez egy évtizedek óta létező pályázati rendszer nagyközönség számára is elérhető bemutatása. Értékmentés. Értékteremtés. Miközben vizuálisan is lebilincselő, ráadásul a rengeteg kérdés miatt szórakoztató és hosszú időre magunkban, magunkkal vihető.
